2. Fejezet - Én nem megyek sehová...

Igazat kellett adnom Christine-nek. beszélnem kell majd Bennel a látomásomról, de képtelen vagyok neki erről bármit is elárulni. Nem akarom, hogy aggódjon, folyton ezt teszi, mintha nem lenne elég anya és apa. Néha már kezd egy kissé gyanús és kínos lenni, hogy sokszor veszi át az apám szerepét, de végül is apa nem akad ki rá. Sőt szinte hidegen hagyja, bár ő mindig is ilyen volt. Ő csak vezette a kovent, és néha befogad egy-két mágiahasználót. Készülnek valamire, de nem avattak eddig még be. Nem véletlenül lakunk itt körülbelül tíz éve. Eljöttünk előző otthonunkból, mert ott állítólag legyőztek egy emberi frakciót, de szemtanúk is maradtak. Ezért hagytuk el Angliát. Nem nagyon emlékszem a helyre, és jobban szeretem ezt a házat, ezt a környezetet. Remélem a főiskolán is el fognak fogadni, és nem kell küzdenem a beilleszkedéssel. 

 - Hát itt meg mi folyik? - csattan fel a barátnőm mellettem, s ezzel kibillent a gondolatmenetemből, hogy én is az épület felé fordíthassam a fejemet. A vöröses főépület tekintélyesen terül el előttünk, viszont előtte hatalmas embertömeg morajlik, mintha darázsfészek lenne. Ahogy közelebb sétálunk, a tömeg egyre hangosabbá válik, bár még mindig nem lehet semmit sem érteni a beszélgetések egyvelegéből. Arra is rá kell jönnünk, hogy ez a sok lézengő nem direkt van itt, hanem valami nagy baj történt. 

 - Ne haragudj, meg tudod mondani, mi történt itt? - kérdezek meg egy vörös hajú lányt, aki a tömeg szélén nézelődik. 

 - Egy tanárral történt valami. Állítólag meghalt - fordul felém, hogy farkasszemet nézhessek zöldesbarna íriszeivel. 

 - Micsoda? - hüledezik a barátnőm, majd arrébb rángat. - Szerintem most menjünk haza!

 - Miért mennénk? - kérdezem őt, miközben a tömeget figyelem a háta mögött. Azon belül egy férfit, aki túlságosan is gyanúsan viselkedik.

 - Figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezi Christine, mire én csak megfordítom, és a fülébe suttogok.

 - Látod azt a pasit ott? - bökök a fejemmel finoman a barna hajú, magas, fekete bőrdzsekit és szürke farmert viselő, a bejárat mellett toporgó pasas felé.

 - Nem rossz - vigyorodik el kétértelműen, majd rám pillant, mire én összeráncolom a szemöldökömet.

 - Bolond vagy. Csak nekem gyanús? Nézd, most pedig bemegy - pillantok arra a helyre, ahol alig pár perce állt a fickó de Christine már nem láthatta eltűnni a kapu mögött.

 - Mi van akkor? Lehet, hogy helyszínelő - morog a mellettem álló szőkeség, majd szembefordul velem.

 - Nem, ő nem helyszínelő. Bemegyek - indulnék el de érzem a csuklómon Christine vékony ujjait.

 - Nem lehet! Ive, ne keveredj bajba az első napon! - kérlel de én hajthatatlan vagyok, és kiszabadítom csuklómat a kezéből. 

 - Rossz megérzésem van, oda kell mennem. Vigyázok magamra, oké? - lépek közelebb hozzá, mire végre felveszi velem a szemkontaktust.

 - Oké, de viselkedj emberien - suttogja, hogy senki ne hallja meg, én pedig már el is indulok. Ahogy a kapu felé közeledek, egy pillanatra eszembe jut, hogy át sem fogok jutni, de végül tévednem kellett. Egy fiatal, sminkben hiányt nem szenvedő barna hajú lány jelenetet rendezett valami sminkcucc miatt, így eszükbe sem jutott velem foglalkozni. A beszélgetés Christine-nel nem húzódott rövidre, így a pasi még nem tűnt el a látókörömből, éppen elcsíptem, ahogy befordul a hosszú folyosó végén, és én gondolkodás nélkül követem őt. A távolból hallok egy zárkattanást, és én igyekszem a szoba felé, ahol eltűnt az ismeretlen férfi. Szinte futva teszem meg a távot, majd egy ajtóhoz érek, ami résnyire nyitva van. Belépve először senkit nem veszek észre a szobában. Két oldalt könyvespolcok emelkednek a plafonig, és a legalább két méter magas ablakon alig jön be fény, mivel a mélyvörös függöny szinte teljesen el van húzva. Látszólag senki nincs idebenn, én mégis érzem, hogy az a furcsa alak ide jött be. Különös, fanyar illatot hagyott maga után, amit már a folyosón is éreztem. Mégsem mozdulok percekig az ajtótól, majd végül behajtom magam mögött azt. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy bezárul mögöttem, és a következő pillanatban felemelem a kezem, hogy a függöny látszólag magától eltűnjön az ablak elől, és az ablakon keresztül beáramolhasson végre a nap fénye. Így az egész szoba máshogy fest. Még mindig nem látom a férfit, és ezért a balra lévő ajtó fele indulnék el, ha a lábaim megmozdulnának végre.

 - Tudom, hogy itt vagy - suttogom magam elé, majd megérzem őt a hátam mögött.

 - Ki vagy te, és mit akarsz? - érdes hangjára borzongás fut végig a hátamon, és megfordulnék, de nem tudok. Erősen tart valami igével, én pedig próbálok szabadulni.

 - Ezt én is kérdezhetném! Engedj el! - felelek dacosan, visszanyerve a hangomat, mire csak egy halk és rövid nevetés a válasz.

 - Nem vagy olyan helyzetben, hogy megmond, mit tegyek - még mindig a hátam mögött van, és a hajamon érzem érintését miközben lehelete csiklandozza nyakamat. Egy pillanatra ellenszenvet érzek a férfi iránt, ami elegendő ahhoz hogy összeszedjem az erőmet, és egy pillanatra hunyom le csak szemeim. Alig pár másodperc után a lábam mozdulatlansága szertefoszlik, én pedig szembe fordulok vele, és a falnak taszítom.

 - Nem ismersz! Te vagy a gyilkos? - kérdezem, mintha annyira jól ismerném az itt történt baleset részleteit, holott semmit sem tudok. 

 - Én? Dehogy. Nekem kellett volna megvédenem - nyöszörög, ahogy alkarom a torkát nyomja. Válaszára viszont én lepődöm meg, és a szorítás enyhül, amit ki is használ, és a kezem a hátam mögé csavarja. Én akaratlanul sikoltok fel, mire ő befogja a számat.

 - Ide figyelj kiscsillag, ha nem vigyázol, és elcseszed az álcámat, nem fog érdekelni, hogy varázsló vagy, hanem megöllek, értve vagyok? - suttog a fülembe, melytől megint a hideg ráz. Próbálok szabadulni, és nagy nehezen elérem, hogy a csuklómon lévő karrkötőből tüskék pattanjanak ki az erőm használatával, és végre elenged, én pedig három lépést hátrálok.

 - Te figyelj! Ha kiderül, hogy te ölted meg a fickót, te vigyázz magadra! - emelem fel a kezem, és meglendítem a kezem, ő pedig a könyvespolcnak repül, leverve nem egy könyvet. Persze ő sem rest, és visszakapom ugyanezt. Hátam túl erősen csattan a polcoknak, és a lehulló könyvek engem is eltalálnak. Igyekszem felemelt kezemmel védeni a fejem, és visszatámadni egy újabb széllökéssel, melyre megtántorodik, majd az asztalon lévő ceruzatartó tartalmával rögzít a falhoz. Pedig nem vagyok gyenge, esküszöm, hogy nem, de az egyik ceruza az oldalamba fúródik, melyre ismét egy sikoly szakad ki a torkomból. Ő közelebb lép hozzám, én pedig dühösen nézek fel rá. 

 - Elég volt, vagy folytassam? - kérdezi egy önelégült vigyorral, miközben elém guggol. Kihúzza az oldalamból a ceruzát, és a kezében forgatja azt.

 - Nem bánthatjuk egymást, össze kellene fognunk - sziszegem vádlón az arcába, miközben igyekszem a fájdalmam nem figyelembe venni. 

 - Ahogy nem fedhetjük fel egymást. Belőled kinézem, hogy megtedd! - fürkészi barna szemeivel az én zöld íriszeimet, majd léptek zajai jutnak el a fülembe.

 - Miért?

 - Most én kérdezek! Ki vagy te?

 - Semmi közöd hozzá, engedj el! - kiabálok rá, hátha meghall valaki, és a léptek közelednek, aminek nagyon is örülök. 

 - Nem végeztünk - áll fel, és mire kiegyenesedik, haja szőkévé változik, és arca is eltorzul. Ahogy rám néz, egy pillanatra látom, hogy elgondolkodik, mit tegyen, de nincs ideje cselekedni, az ajtó nyílik, és felé iramodik egy fekete hajú lány, akit könnyedén arrébb taszít egy széllökéssel. 

 - Rohadt korcs - kiabálja utána, majd észrevesz engem. Igyekszem meglepett és fájdalmas arcot vágni, amit el is hisz, hiszen odarohan hozzám, hogy kiszabadítson.

 - Köszi - pillantok rá hálásan, ahogy felsegít.

 - Te vérzel - nézi a sebem, amiről majdnem megfeledkeztem - Ő tette ezt?

 - Aha. De ki volt ez?

 - Nem tudom... - pillant rám erősen kihúzott szemeivel, amik olyan kékek, ami kicsit irreálisan hat.

 - Te is láttad, hogy.. Nem is tudom. Azokat a ceruzákat is úgy mozgatta, hogy hozzájuk sem ért - motyogom halkan, nem akarom, hogy kiderüljön az első nap, hogy mennyire jártas vagyok a mágiában - És téged is úgy taszított el, hogy hozzád sem ért.

 - Dehogy is. Éreztem, hogy fellökött. Biztos rosszul láttad beverhetted a fejed, vagy valami - rázza meg a fejét, és érzem, hogy csak terelni próbál.

 - Nem, hozzád sem ért,láttam. Én nem ütöttem be a fejem, mi van ebben a suliban? - kérdezem, és kicsit kezdek hisztérikus lenni.

 - Nyugodj meg! Minden rendben lesz, gyere elviszlek apához. Ő majd segít - pillant rám, én pedig kihátrálok nyugtató érintés elől. 

 - Miért vinnél apádhoz? Ő nem tud ezen segíteni, az az ember valami fura torzszülött volt - csóválom meg a fejem, majd elindulok a szobából. Haza kell mennem. Apáék biztos tudnak arról a pasasról valamit, hiszen elég sok boszorkányt ismernek. 

 - Kérlek szépen! Apa meg fogja neked magyarázni - fordít vissza, én pedig már szerepet játszom vele szemben. Ilyen mázlim nem lehet. Hiszen ez a lány még csak meg sem ijedt, hogy az a pasi érintés nélkül fellökte. Biztos vagyok benne, hogy ez a lány a frakció egy tagja, vagy az egyik tag rokona.

 - Nem is ismerlek, én inkább elmennék - veszem fel a kabátomat, majd begombolom magam előtt, hogy senki ne vegye észre a foltot. 

 - Nem mehetsz el! - áll elém, és a kedves tekintet egyből jegessé vált.

 - Na figyelj, most hazamegyek, és itt a számom - firkantom rá egy, a táskámból előhalászott tollal egy füzetből kitépett lapra a számomat. - Ivonne vagyok, megígérem, hogy ha hívsz, bármit hajlandó vagyok meghallgatni, de nem maradhatunk itt.

 - Samantha Matthews. De nem foglak hívni. Háromkor légy az egyetem bejáratánál, egyedül gyere! - a légkör még mindig fagyos, és ha nem az lennék, ami, meg is ijednék tőle. Nem lehet nálam sokkal fiatalabb a lány, mégis elég határozott. Nem értem, miért olyan fontos neki, hogy elmenjek az apjához de megteszem. Már abban a percben gyanús volt, ahogy fellépett azzal a másik boszorkánnyal, ezért próbáltam kiszedni belőle többet. Tud rólunk, máskülönben ijedten elrohant volna. Tudnia kell rólunk. Így óvatosnak kell lennem, ha tényleg elmegyek vele a találkozóra. Így csak köszönés nélkül hagyom hátra, semmiféle jelet nem adva, hogy ott leszek, vagy sem, mindenképpen beszélnem kell apával, és Bennel. Így csak kisétálok az épületből, és a tömeg ami érkezésünkkor ott volt, már eloszlott. A mentő is elment már, és sehol nem látom Christine-t. A telefonom után kutatok, majd a számát tárcsázom, hátha felveszi de csak kinyomja így egy rövid üzenetben jelzem neki, hogy hazamentem, és el is indulok a hosszú úton.

Fél óra múlva már otthon is vagyok, és a hatalmas és rideg hall most telve van élettel. Két-három fős csapatok vannak itt-ott az ablaknál és a kandalló mellett, és csendesen sustorognak valamiről. Nem figyelnek rám, hanem belemélyednek a témájukba, így felsietek a hatalmas, faragott fa korláttal díszített lépcsőn, hogy a folyosó végén lévő iroda felé vehessem az irányt. Kezemet ökölbe szorítom, hogy bekopoghassak, de tervemet megváltoztatva a gömb alakú kilincsre fonom ujjaimat. Csendesen nyitom ki az ajtót, ami egy olyan dolgozószobába vezet, aminek a falai szürkék, díszítése pedig az a néhány múlt századi ijesztő kép az őseinkről. Beljebb lépek egyet a vékony folyosón, majd megtorpanok. Az ajtótól ugyanis egy vékony folyosó vezet a nagyobb térig, és a folyosó másik oldalán egy beugró van. Onnan jönnek a hangok, és bár nem szép dolog, kíváncsi vagyok arra, miről folyik a beszélgetés. 

 - Szóval arra kérsz, hogy eskessem fel a lányomat majd küldjem el? - hallom meg apám feszült hangját.

 - Nem. Arra kérlek, hogy higgy benne és támogasd! - válaszol Ben túlságosan is nyugodtan.

 - Akkor minek kellene elköltöznie? - csendül fel anya aggódó hangja, melyből leszűröm hogy valami készül.

 - Hogy még véletlenül se adjuk meg az esélyét a lebukásának... - csendül fel Ben nyugodt hangja, majd hosszú csendes percek következnek én pedig már ott vagyok, hogy kiosonok az ajtón, hiszen így is elég nagy bűntudatom van a hallgatózás miatt, ám én mégis maradok - Nézzétek, ti évtizedek óta hangoztatjátok, hogy a békefenntartók leszármazottai vagytok, de nem csináltok mást, csak rejtőztök, és ha a frakció a közeletekbe ér, menekültök. Mint legutóbb...

 - Mert rég nincs akkora erőnk, mint az elődeinknek. A felesketés is egy lassan kihalt hagyomány, Ben! - csattan fel apám, melyre én is összerezzenek. 

 - Ez nem magyarázat. Sosem fog teljesülni a jóslat, ha nem teremted elő a megfelelő körülményeket. Tíz év, Lester, és a férfi feltámad... - Ben nyugodtsága egy pillanatra semmivé foszlik, ahogy meghallom tenyerének csattanását a tömör fa asztalon.

 - Te vagy az egyetlen, aki ezt még elhiszi, hát nem látod? - végre anya is felszólal, és hangja megremeg, ahogy a két férfi közé rekedt.

 - Mert én vagyok az egyetlen, aki... - a nagybátyám egyre idegesebb, és a félbeharapott mondat az, ami arra késztet, hogy betoppanjak közéjük.

 - Te vagy az egyetlen aki? Folytasd Ben bácsi, hallani akarom - hangom rekedt, és kíváncsi, a benn lévők arca meglepettségről árulkodik. Én pedig teljesen elfelejtettem ideérkezésem célját.

 - Ivonne, te mit keresel itt? - csendül fel anya hangja ijedtebben, mint hitte.

 - Ide jöttem, mert beszélni akartam veletek, és akkor meghallottam, hogy rólam is szó van - nyerem vissza a határozottságomat, miközben kezem ökölbe rándul.

 - Miről akartál beszélni? - kérdezi apa feszülten.

 - Arról, hogy megöltek egy tanárt a suliban, és egy boszorkány rám támadt és egy ember mentett meg - hadarom egy mondatba a napomat.

 - Ki volt az a férfi? - kérdez Ben, mintha csak ő lenne az egyetlen, akit érdekel.

 - Nem tudom, meg akart ölni, és elég erős volt. Nem számítottam rá, de nem is érdekel, sokkal inkább foglalkoztat, hogy ki volt az a lány - tárom szét a karomat, hangom viszont nyugodt, ami apának nem tetszik a tekintetéből ítélve. 

 - Ne foglalkozz vele, elmegyünk! - adja ki utasításba apám, és most először érzem azt, hogy ezt nem akarom.

 - Nem! Nem megyek sehová. Békefenntartó vagyok, nem üldözött. Azt hiszem, a lány nagyon is ismeri a fajunkat, mert nem ijedt meg, mikor rátámadt a fickóra - fonom keresztbe a karomat a mellkasom alatt, és egyedül Ben mutat felém érdeklődést.

 - Mit tud? - hagyja el eme két szó a nagybátyám ajkait.

 - Nem tudom. Ma találkozom vele háromkor, csak rendbe teszem magam... Az a pasi érti a dolgát - húzom le a kabátom cipzárját, hogy széttárva megmutathassam véres felsőmet, amin egy apró lyuk éktelenkedik. 

 - Ez nem játék, Ivonne. Még ma elmegyünk - pattan fel anyám, és kiviharzik a szobából, mindenféle reakcióra számítottam, de erre nem.

 - Apa, én nem megyek sehová. Egész életemben azt tanítottad, hogy az én feladatom beépülni egy ilyen frakcióba. Lehet, hogy pont megtaláltam azt. Egész életemben azt tettem, amire kértél, hogy egyszer én is hasznos legyek, hogy a népünk erősebb legyen, hogy szétbomlasszuk az egész frakciót, nem hagyom annyiban - rázom meg a fejem ellenkezve, miközben határozottan tartom a szemkontaktust. 

 - Ivonne, ez veszélyes, nem hagyhatlak csak így magadra. Beépülni teljesen más, mint a gyakorlatok és az elméleti órák - néz rám, és már nem feszült, csak csalódott, mintha fájna neki, hogy ellenszegülök.

 - Tudom. De egész életemben erre vártam. Én nem akarok menekülni tovább, hanem azt akarom, hogy ez az egész jóslat valóság legyen. Tényleg hinni akarok benne, még akkor is, ha nehéz - pillantok lopva Benre, mikor a jóslatot említem. Néha tényleg szeretném, ha akkora hitem lenne, mint neki. 

 - Rendben - sóhajt egy nagyon apa - De be kell költöznöd a belvárosba, és mindent magad mögött kell hagynod. Beleértve Christine-t is.

 - Mi? Miért? - hagy alább a mosolyom, ami azt volt hivatott jelezni, hogy csatát nyertem.

 - Ő nem a békefenntartók leszármazottja, ő nem tudhat a küldetésedről. Úgy kell tenned, mintha nem ismernéd - folytatja apa a súlyos szavakat.

 - De hogy mondom el neki anélkül, hogy megtudná a feladatomat? - kérdezek vissza hűvösen.

 - Ne szaladj annyira előre - szól közbe Ben halkan, ám mintha mégis tőle zengne a szoba - Menj el a találkozóra, utána pedig gyere vissza, és megbeszéljük. Ha tényleg a frakció tagja, akkor foglalkozunk a többi dologgal.

 - Értettem - bólintok, majd hátrálok egy lépést, és ha nem bánják, akkor elhagyom a helyiséget. Biccentenek felém, majd összesúgnak, ami már nem érdekel. A szobám felé veszem az irányt, miközben a gondolataim ragadnak magukkal. Nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy ha úgy hozza a találkozó, elhagyjam az otthonom de ez kiderül. Így hamar elkészülök, és kivételesen kocsiba szállva indulok el az egyetem felé, ahol még nem tanultam, de máris bajba sodortam magam. Fél háromra érek oda és fel-alá sétálgatva várom a lányt, aki megmentett. Mikor elmúlik három, már majdnem elindulok haza, ám megérzek egy érintést a vállamon, majd szembetalálkozom a jég kék tekintettel...

-------------------

Sziasztok! Megérkezett a 2. fejezet, bocsánat, hogy csak ma, de elillant a netem, és nem tudtam visszavarázsolni, de most itt a net, és a rész is kész. 

Bővítettem a szereplőket, és folyamatosan pakolok be oda még szereplőket, mert nincs mindegyik karakter megálmodva. Kikerült egy kis leírós rész is, amiben részletesebben beszámolok a fajokról, és a csoportokról., amik esetlegesen megjelenhetnek a történetben. Remélem tetszeni fog, és ne felejtsetek el pipálni, ha akartok komizni, és egy-két feliratkozót is szívesen látok.

XoXo, Tatia