Bennem volt a félsz, hogy a lány
csak átver engem, és igazából el sem fog jönni. A másik lehetőség pedig
az volt, hogy csak képzeltem őt, és az is a pasas illúziója volt. Mély
levegőt véve akartam elindulni az autóm felé, mikor megfogja a vállam,
én pedig ijedten fordulok felé.
- Megijesztettelek? - kérdezi ártatlanságot színlelve.
-
Azt hittem, el sem jössz - jegyzem meg gúnyosan, majd zsebre dugom a
kezem. Most végre van alkalmam megnézni jeges vonásai mögött a
kedvességet, és elutasító jelleme mögé rejtett megismerési vágyat.
Igazából nem is különbözik sokban tőlem, csak annyiban, hogy egymás
ellenségei vagyunk évszázadok óta. Remélem sosem derül ki a létem, mert
az a halálomat jelentené.
- Gyere. Apa már vár - jelenti ki közömbösen, de remélem, hogy valójában nem ilyen.
- Miért olyan fontos neked, hogy elvigyél hozzá? - kérdezem, mikor pár nagyobb lépéssel beérem őt, hogy mellette sétálhassak.
- Semmi közöd hozzá - válaszol ellenszenvesen, melyre csak meglepett arckifejezésem a válasz.
- Kedves vagy - vonom meg a vállam amolyan mit érdekel engem stílusban, és szándékosan a másik irányba nézek.
-
Majd ha odaérünk, megtudod. Apám feladatot adott, és te vagy a feladat.
Legyen elég ennyi - parancsol rám, és jelenleg ellenszenv ébred a lány
iránt bennem. Nem értem, miért kell ilyennek lennie, de nem is akarok
foglalkozni vele. Nem válaszolok, csak elgondolkodom, és egy pillanatra
megfordul a fejemben, hogy eltűnök, mintha itt sem lettem volna. Lehet,
hogy tudja, mi vagyok, és azért visz az apjához, hogy megkínozzon, majd
megöljön? Mindent a lehető legtermészetesebben kell tennem, hogy ne így
legyen, de ha mégis, akkor önként rohanok a halálomba. Érdekes, mert
most először figyelem meg az utat, amerre megyünk. Nem hagyjuk el az
iskolát, hanem mellette megyünk, majd egy olyan ajtón megyünk be, amin
egy felirat tiltja a bejutást. Gondolom ez neki nem az, így egy kis
hezitálás után követem őt. A sötét folyosón elég gyér a világítás, de
arra pont elég, hogy lássam, hova lépek. Fejünk fölött csövek futnak
végig, gondolom a vízhálózat egy része lehet. Samantha még mindig nem
szól hozzám, és egyre jobban érzem, hogy kár volt ide jönnöm.
A folyosó végén egy ajtó állja utunkat, amit a lány pillanatok alatt
nyit ki egy kulccsal, majd egy lépcsőn megyünk lefelé. Meg akarom tudni,
hova visz, de nem akarok feleslegesen beszélni. Ahogy a lépcső aljához
érünk, csak pár lépést teszünk, és egy újabb ajtón át egy tágas térbe
jutunk. Ahogy körbenézek, nem az eddig látottakat látom, nem egy a
fejemben megjelenő sötét és dohos szagú kazánházat, hanem egy
klubhelyiség-szerű termet. Velem szemben egy hatalmas kandalló áll,
vidáman pattogó tűzzel, és itt-ott fekete bőrfotelek helyezkednek el,
egy-egy dohányzóasztalt körülölelve. Mivel ablak nincs, így egy
hatalmas, modern csillár díszíti a plafont, mindemellett a falon is
lámpák világítanak. El is felejtem, miért is jöttem ide, csak állok, és
figyelem a régi képekkel díszített világos falakat, amik csak első
pillantásra nem illenek oda, de ahogy hozzászokik a szemünk, már fel sem
tűnnek.
- Jössz? -
kérdezi a lány, aki a bal oldalamon áll, alig tíz lépésre tőlem. Eddig
észre sem vettem a kávébarna ajtókat, és nem is jut időm a helyiség jobb
oldalát szemrevételezni, mert ahogy a harmadik ajtó mögött eltűnik a
lány, jobbnak látom követni őt. Belépve kicsit megdöbbenve tapasztalom,
hogy a szoba majdhogynem az ellentéte a kinti nagy térnek. Sötét falak,
fehér ülőalkalmatosságok. Rengeteg könyv, lépcsős polcokon, és egy
hatalmas tömör fa íróasztal rengeteg irattal, fotókkal.
- Ülj le - hallok meg egy rideg, határozott hangot, melyre összerezzenve fordulok meg. A hátam mögött egy férfi áll az ajtóban.
-
Jó napot, Ivonne Cromwell vagyok - nyújtom felé a kezem határozottan,
és eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Várom, hogy viszonozza a
kézfogásomat, de sokáig csak nézi felé nyújtott kezemet.
- Abraham Matthews - rázza meg határozottan a kezem, majd hamar elengedi, és a nagy íróasztala mögé ül. - Kávét?
-
Kérek, köszönöm - felelek röviden, de még mindig ugyanott állok. Végül
lassan mégis leülök az egyik fehér fotelba, miközben Samantha kávét tölt
nekem, és elém teszi. Cukrot és tejet is kapok, de nem teszek bele
semmit. Csak tisztán iszom. Egyetlen kortyot engedek le nyelőcsövemen a
gyomromba, majd tenyeremben pihentetve a bögrét, pillantok fel a
férfira. Arca határozott, szemei alatt sötét karikák éktelenkednek.
Tekintete valamilyen megmagyarázhatatlan keserűséget tükröz, de elegáns
fekete öltözetbe burkolt megjelenése mégis tiszteletet parancsoló, nem
megtört, vagy elgyötört. Az egész lénye pontosan ugyanolyan
távolságtartó, mint apámé az ismeretlenekkel szemben. Jobb keze kisujján
egyetlen ékszert vélek felfedezni, egy hatalmas arany pecsétgyűrűt,
melyen egy kígyó és egy rózsa ölel körbe egy kardot. A kígyó száját
kitátva marna a rózsába, ha a markolat nem állna az útjába. Az egész kép
alatt egy zöld kő pihen, s néha megcsillan rajta a lámpa fénye. Egy
pillanatra megrezzen a tekintetem. A gyűrű túlságosan is ismerős nekem.
Még Ben mesélt egy ilyenről, ami egykor még a családunké volt. A nagy
csaták alatt veszett el, s azóta senki nem találta. Ráadásul a családunk
régi címerén is ugyanez a szimbólum volt. Létezik, hogy ez a gyűrű az
lenne? Ha igen, akkor az ő jelenlétükben nem nyúlhatok hozzá, mert akkor
a zöld kő felizzik, felismervén jogos örökösét, és nekem végem.
-
Úgy hallottam, Samantha mentette meg az életed egy korcs boszorka
támadásától. Megsérültél? - hallom meg a férfi érdes hangját és
összerezzenek. Elkapom tekintetem a gyűrűről, habár már ő is észrevette,
hogy folyamatosan azt nézem.
-
Igen... Rám támadt, én pedig tehetetlen voltam. Még a közelébe sem
férkőztem, de várjon, micsoda? Boszorkány? - kapom a szám elé a kezem
hitetlenkedéssel keveredett ijedelemmel, hogy teljes legyen a szerepem.
-
Megnézhetem a sebet? - kérdez, majd szó nélkül feláll, én pedig
megrémülök. Ha az a gyűrű tényleg az, akkor nekem itt lesz végem.
Feltéve, ha ismeri a használatát, és nem csak egy csecsebecseként tekint
rá.
- Persze - felelek
röviden, majd felhúzom a fekete pulóverem a köldököm fölé pár centivel,
ami alatt átázott a kötés, ő pedig szó nélkül tépi le onnan, és
vizsgálja meg a sebet, majd az egyik polchoz lép ahonnan egy dobozkával
és egy gézlappal jön vissza.
-
Ha nem vigyázol, elfertőződik - szól, és kicsit erőteljesebben nyomja
rá ujját a sebemre, amire felszisszenek. Szerencsémre a bal kezével
kenegeti a sebem, én pedig emiatt megnyugszom. Aztán végre véget ér a
kínzásom, és felteszi a gézlapot, én pedig hálásan rejtem a a pulóverem
alá az enyhén fájó sebemet, hogy utána ismét megfoghassam a
kávésbögrémet.
- Köszönöm... - válaszolok halkan, majd a férfi int a lányának, aki erre elhagyja a szobát. Nem örülök neki, de ez van.
-
A lányom azt mondja, megbízható vagy. Elhiszem neki, de attól még én
nem fogok benned megbízni. Mi egy olyan csoportot vezetünk, amik azokat a
lényeket üldözik, akik olyanok, mint az a férfi, aki meg akart ölni. Ők
ezt teszik - vázolja fel röviden a helyzetet, én pedig hallgatom őt.
-
De mindegyik ilyen? Mármint honnan tudja, hogy azért, mert az a férfi
meg akart ölni, akkor a többi is ugyanolyan? - kérdezem laikusként.
Emellett igen naivan hat a kérdésem, de már világossá vált az, hogy mibe
is csöppentem. A helyzet komolysága egy kicsit visszariaszt, de tudom,
hogy meg tudnék vele birkózni, ha ez a férfi a bizalmába fogad.
-
Ugyan, ne higgy a tündérmesékben. Tudod az én családom évszázadokig
visszavezethetően üldözte a mágiahasználó lényeket, és ha kellett,
felléptek ellene. Ezek a lények pusztulásra vannak ítélve - jelenti ki
határozottan, én pedig csak pislogok. Sértő, hogy így beszél rólunk, és
elég nehéz lesz elkülöníteni a kettőt.
- Értem - mondok csak ennyit, mielőtt még elrontanám az álcámat.
-
Ez a gyűrű, amit az előbb kiszemeltél - mutatja fel a jobb kezét, és én
megint a gyűrűt bámulom - Egykor az egyik ősöm vágta le a legnagyobb
ellensége haldokló feleségének kezéről. A mendemondák úgy tartják, hogy
régen a boszorkák uralták a földet, de mi visszavettük tőlük. Volt egy
nagy csata, ahol kiderült, hogy az a férfi, és az én sokadik ükapám
barátok voltak, egészen addig, amíg el nem tűnt ez a férfi. A csatán
ismét összetalálkoztak, és akkor derült ki, hogy hazugság volt. Ez az
Alexandre megölte az ükapám szeretteit, így ő is bosszút állt. Azóta
vannak a feljegyzések, hogy figyeljünk, kit veszünk be a frakcióba, mert
a fennmaradt lények szeretnek beépülni közénk - sóhajt a férfi, majd az
íróasztala mögé sétál ismét, és egy ideig a gyűrűjét forgatja a
kezében. - Arra még nem jöttem rá, hogy mire is jó ez a gyűrű, viszont
az tudom, hogy a közelben van az a család, akiket valójában üldöznünk
kell.
- Értem - mondok megint csak ennyit, hiszen felesleges lenne vitába elegyedni vele.
- Készen állnál csatlakozni közénk, és átmenni a teszteken? - pillant rám hűvösen, és sürgetve várja válaszom.
-
Csatlakozni? Ez valami félreértés lesz - rázom meg hevesen a felem
tiltakozva, és most először őszinték a reakcióim. - Samantha azt mondta
hogy ön csak elmagyarázza, mit láttam...
- Sam okos lány, ha
látott benned valamit, az úgy is van, különben nem lennél itt - felel,
és bármennyire is szeretnék látni egyetlen apró érzést az arcán, csak
ridegségbe ütközöm.
- Tévedhet is, én csak rossz helyen voltam,
rossz időben... - válaszolok határozottan, miközben a lánya
tévedhetetlenségét megkérdőjelezem.
- Samantha az egyik legjobb a csapatban - tekintete fenyegetőn villan, és arcizma rándulása jelzi ridegsége megingathatóságát.
-
De senki sem tökéletes. Nézze, én nem tudom, hogy mit akar tőlem, és
miért akar beszervezni a szektájába, de én nem az a lány vagyok.
Megtámadott az a bolond pasi, és ebből már egyből azt feltételezi az ön
tévedhetetlen lánya, hogy beillek valami őrült boszorkányüldözési
balhéba, ez nem így megy - élem bele magam a szavaimba, miközben végig a
férfi arcát fürkészem. Szinte belelovalom magam a rögtönzött beszédbe
még arcom is kipirul, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. Felháborodásom
viszont csak játszott, de mindent meg kell tennem a tökéletes szerepért.
Ezzel nem mondom azt, hogy nem hibáztam, hiszen számtalan ormótlan
hibát ejtettem, de eddig talán nem tűnt fel neki. Habár rideg arcáról
nem sokat olvashattam le, így nem állapíthatok meg semmi biztosat. Ahogy
abban sem lehetek biztos, hogy mindent elmondott nekem erről a
csapatról, vagy a történetről, amiről jómagam is keveset tudok.
-
Ez nem szekta. Ez a Frakció. Egyszerű név, egyszerű célok, egyszerű
világnézet. De nem mondhatok többet, amíg nem vagy a csapatunk tagja -
áll fel a székből, ami azt jelenti, hogy lassan ideje távoznom, és hogy
őszinte legyek, nem is akarok maradni.
- Egy olyan csapaté, ahol
embereket ölnek pusztán azért, mert mások, mert vannak köztük olyanok,
akik rossz szándékúak - jegyzem meg gúnyosan, nem tisztelve a korát,
miközben felállok a székből. A bögrét erősebben teszem le, így az erősen
koppan a fém tálcán. Ez épp elég, hogy a férfi végre felém forduljon.
-
Ez a frakció nem csak ennyi, szóval arra kérlek, hogy gondold át, és ha
így teszel, kérlek értesíts engem, vagy Samanthát - néz rám, én pedig
nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Tényleg ennyire kellene nekik
új ember? Azok után, hogy a fejéhez vágtam egy csomó dolgot, ráadásul
még pimasz is voltam, még mindig bevenne. Valahogy kétlem, hogy könnyű
menet lesz bekerülnöm.
- Úgy lesz... Viszlát - fordítok neki
hátat, majd a kilincsre siklik a kezem. Egy pár másodpercig várok,
mintha hezitálnék, majd végül elfordítom a gombot, és végül kijutok a
folyosóra. Samantha még mindig ott áll, készen arra, hogy visszakísérjen
a főbejárathoz. Még félúton sem járunk, mikor Samantha megköszörüli a
torkát, és én felé fordulok.
- Tudod, apám nem a legkedvesebb
ember, és nem a legjártasabb abban, hogy kell szépen megkérni valakit
valamire, szóval én csak azt akarom mondani, hogy kérlek gondold át -
néz rám, és most először kapok tőle egy félmosolyt is, ami meglep, és
enyhén felvonom a szemöldökömet.
- De a gyilkosság, akkor is
gyilkosság marad... Ez az egész, amiben ti vagytok... Egy kicsit sem
érzed brutálisnak? - kérdezem ha már megjutalmazott egy csepp
őszinteséggel.
- Szerinted az normális, hogy a boszorkányok csak
úgy megölhetik valaki anyját büntetlenül, ezzel félárvává téve egy öt
éves lányt? - fakad ki, én pedig zavarba jövök.
- Sa..sajnálom, én nem tudtam - kérek elnézést, de ő csak legyint.
-
Nem erőltetünk semmit, még ha úgy is látod - zárja le a témát ennyivel,
miközben hosszú haja eltakarja arcát, ahogy lehajtja fejét.
-
Akkor elárulod végre, hogy miért mondtad, hogy én vagyok a feladatod? -
kérdezem meg végül, mert ez a dolog fúrja az oldalam, mióta
megemlítette.
- Apa velem máshogy viselkedik, mint a többi
jelölttel, akiket kiképeznek, de mindegyikünknek van egy végső feladata.
Az pedig az, hogy beszervezzenek egy embert a csapatba, akiről azt
gondoljuk, hogy befogadóképes, és elég erős a küldetésünkben részt venni
- válaszol, és most sokkal barátságosabbnak tűnik, mint mikor háromkor
találkoztunk a főbejáratnál.
- De miért én? Csak megmentettél,
és ennyi, nem is ismersz - felelek, miközben követem őt a szabadba. A
nap már lemenőben van, és az órámra nézve nyugtázom, hogy lassan fél hat
lesz.
- Pont ez a lényege. A váratlanság. Hogy miképp reagál az
ember magára a tényre, hogy léteznek boszorkányok, te pedig jól
fogadtad a helyzethez képest - magyaráz tovább, és lassan tér vissza a
ridegsége, amit már tudok, hogy az apjától örökölt.
- De ha nemet mondok, akkor megtoroljátok? - kérdezek hirtelen, ami kimondva elég ostobán hangzik.
-
Nem. De nem hiszem, hogy nemet mondasz - bólint magabiztosan, miközben
elhagyjuk a főbejáratot, és folytatjuk az utat a kocsimig.
-
Honnan veszed? - szaladnak a szemöldökeim a magasba, majd megállok egy
fekete mini Cooper mellett, hogy előhalásszam a táskámból a kulcsokat.
-
Mert tudom. Hajt a kíváncsiság, és eddig senki nem mondott még nemet
nekem - mosolyodik el magabiztosan, közben megtalálva a kulcsomat, egy
gombot nyomok meg a kulcson, ami kinyitja a kocsit. Bedobom a táskámat,
majd beülök, és beindítom az autót.
- Több kell ahhoz, hogy igent mondjak - jelentem ki határozottan, arra utalva, hogy ez a kevés információ nem győzött meg.
-
Meglátom mit tehetek! - bólint Samantha, majd hátat fordít, és elindul
arra, amerről jöttünk. Én pedig magamra zárom az ajtót, majd feltekerve a
rádiót, elindulok hazafelé. Közben a nagybátyámat tárcsázom, és mikor
felveszi, épphogy csak köszönni tud.
- Beszélnünk kell! Mindent el kell mondanod a Frakcióról, és a végzetes vereségünkről...
------------------
Sziasztok!
Meg is jöttem a 3. fejezettel, remélem tetszett :) Köszönöm szépen az eddigi három feliratkozót, remélem sosem okozok nektek csalódást! Szívesen fogadom ezen kívül a kritikákat akár pipa, akár komment formájában, és az új feliratkozókat is örömmel látom.
Nemsokára megkezdődnek a munkálatok fejléc és design ügyben is :) Nem is húzom tovább az szót, csak arra kérlek titeket, hogy hagyjatok magatok után egy apró jelet!
XoXo, Tatia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése