Főoldal Szereplők Fajok Részek Díjak

2014. november 21., péntek

3. Fejezet - A frakció feje

Bennem volt a félsz, hogy a lány csak átver engem, és igazából el sem fog jönni. A másik lehetőség pedig az volt, hogy csak képzeltem őt, és az is a pasas illúziója volt. Mély levegőt véve akartam elindulni az autóm felé, mikor megfogja a vállam, én pedig ijedten fordulok felé. 
 - Megijesztettelek? - kérdezi ártatlanságot színlelve.
 - Azt hittem, el sem jössz - jegyzem meg gúnyosan, majd zsebre dugom a kezem. Most végre van alkalmam megnézni jeges vonásai mögött a kedvességet, és elutasító jelleme mögé rejtett megismerési vágyat. Igazából nem is különbözik sokban tőlem, csak annyiban, hogy egymás ellenségei vagyunk évszázadok óta. Remélem sosem derül ki a létem, mert az a halálomat jelentené. 
 - Gyere. Apa már vár - jelenti ki közömbösen, de remélem, hogy valójában nem ilyen.
 - Miért olyan fontos neked, hogy elvigyél hozzá? - kérdezem, mikor pár nagyobb lépéssel beérem őt, hogy mellette sétálhassak. 
 - Semmi közöd hozzá - válaszol ellenszenvesen, melyre csak meglepett arckifejezésem a válasz.
 - Kedves vagy - vonom meg a vállam amolyan mit érdekel engem stílusban, és szándékosan a másik irányba nézek.
 - Majd ha odaérünk, megtudod. Apám feladatot adott, és te vagy a feladat. Legyen elég ennyi - parancsol rám, és jelenleg ellenszenv ébred a lány iránt bennem. Nem értem, miért kell ilyennek lennie, de nem is akarok foglalkozni vele. Nem válaszolok, csak elgondolkodom, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy eltűnök, mintha itt sem lettem volna. Lehet, hogy tudja, mi vagyok, és azért visz az apjához, hogy megkínozzon, majd megöljön? Mindent a lehető legtermészetesebben kell tennem, hogy ne így legyen, de ha mégis, akkor önként rohanok a halálomba. Érdekes, mert most először figyelem meg az utat, amerre megyünk. Nem hagyjuk el az iskolát, hanem mellette megyünk, majd egy olyan ajtón megyünk be, amin egy felirat tiltja a bejutást. Gondolom ez neki nem az, így egy kis hezitálás után követem őt. A sötét folyosón elég gyér a világítás, de arra pont elég, hogy lássam, hova lépek. Fejünk fölött csövek futnak végig, gondolom a vízhálózat egy része lehet. Samantha még mindig nem szól hozzám, és egyre jobban érzem, hogy kár volt ide jönnöm. 
  A folyosó végén egy ajtó állja utunkat, amit a lány pillanatok alatt nyit ki egy kulccsal, majd egy lépcsőn megyünk lefelé. Meg akarom tudni, hova visz, de nem akarok feleslegesen beszélni. Ahogy a lépcső aljához érünk, csak pár lépést teszünk, és egy újabb ajtón át egy tágas térbe jutunk. Ahogy körbenézek, nem az eddig látottakat látom, nem egy a fejemben megjelenő sötét és dohos szagú kazánházat, hanem egy klubhelyiség-szerű termet. Velem szemben egy hatalmas kandalló áll, vidáman pattogó tűzzel, és itt-ott fekete bőrfotelek helyezkednek el, egy-egy dohányzóasztalt körülölelve. Mivel ablak nincs, így egy hatalmas, modern csillár díszíti a plafont, mindemellett a falon is lámpák világítanak. El is felejtem, miért is jöttem ide, csak állok, és figyelem a régi képekkel díszített világos falakat, amik csak első pillantásra nem illenek oda, de ahogy hozzászokik a szemünk, már fel sem tűnnek.
 - Jössz? - kérdezi a lány, aki a bal oldalamon áll, alig tíz lépésre tőlem. Eddig észre sem vettem a kávébarna ajtókat, és nem is jut időm a helyiség jobb oldalát szemrevételezni, mert ahogy a harmadik ajtó mögött eltűnik a lány, jobbnak látom követni őt. Belépve kicsit megdöbbenve tapasztalom, hogy a szoba majdhogynem az ellentéte a kinti nagy térnek. Sötét falak, fehér ülőalkalmatosságok. Rengeteg könyv, lépcsős polcokon, és egy hatalmas tömör fa íróasztal rengeteg irattal, fotókkal.
 - Ülj le - hallok meg egy rideg, határozott hangot, melyre összerezzenve fordulok meg. A hátam mögött egy férfi áll az ajtóban.
 - Jó napot, Ivonne Cromwell vagyok - nyújtom felé a kezem határozottan, és eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Várom, hogy viszonozza a kézfogásomat, de sokáig csak nézi felé nyújtott kezemet.
 - Abraham Matthews - rázza meg határozottan a kezem, majd hamar elengedi, és a nagy íróasztala mögé ül. - Kávét?
 - Kérek, köszönöm - felelek röviden, de még mindig ugyanott állok. Végül lassan mégis leülök az egyik fehér fotelba, miközben Samantha kávét tölt nekem, és elém teszi. Cukrot és tejet is kapok, de nem teszek bele semmit. Csak tisztán iszom. Egyetlen kortyot engedek le nyelőcsövemen a gyomromba, majd tenyeremben pihentetve a bögrét, pillantok fel a férfira. Arca határozott, szemei alatt sötét karikák éktelenkednek. Tekintete valamilyen megmagyarázhatatlan keserűséget tükröz, de elegáns fekete öltözetbe burkolt megjelenése mégis tiszteletet parancsoló, nem megtört, vagy elgyötört. Az egész lénye pontosan ugyanolyan távolságtartó, mint apámé az ismeretlenekkel szemben. Jobb keze kisujján egyetlen ékszert vélek felfedezni, egy hatalmas arany pecsétgyűrűt, melyen egy kígyó és egy rózsa ölel körbe egy kardot. A kígyó száját kitátva marna a rózsába, ha a markolat nem állna az útjába. Az egész kép alatt egy zöld kő pihen, s néha megcsillan rajta a lámpa fénye. Egy pillanatra megrezzen a tekintetem. A gyűrű túlságosan is ismerős nekem. Még Ben mesélt egy ilyenről, ami egykor még a családunké volt. A nagy csaták alatt veszett el, s azóta senki nem találta. Ráadásul a családunk régi címerén is ugyanez a szimbólum volt. Létezik, hogy ez a gyűrű az lenne? Ha igen, akkor az ő jelenlétükben nem nyúlhatok hozzá, mert akkor a zöld kő felizzik, felismervén jogos örökösét, és nekem végem.
 - Úgy hallottam, Samantha mentette meg az életed egy korcs boszorka támadásától. Megsérültél? - hallom meg a férfi érdes hangját és összerezzenek. Elkapom tekintetem a gyűrűről, habár már ő is észrevette, hogy folyamatosan azt nézem.
 - Igen... Rám támadt, én pedig tehetetlen voltam. Még a közelébe sem férkőztem, de várjon, micsoda? Boszorkány? - kapom a szám elé a kezem hitetlenkedéssel keveredett ijedelemmel, hogy teljes legyen a szerepem. 
 - Megnézhetem a sebet? - kérdez, majd szó nélkül feláll, én pedig megrémülök. Ha az a gyűrű tényleg az, akkor nekem itt lesz végem. Feltéve, ha ismeri a használatát, és nem csak egy csecsebecseként tekint rá. 
 - Persze - felelek röviden, majd felhúzom a fekete pulóverem a köldököm fölé pár centivel, ami alatt átázott a kötés, ő pedig szó nélkül tépi le onnan, és vizsgálja meg a sebet, majd az egyik polchoz lép ahonnan egy dobozkával és egy gézlappal jön vissza.
 - Ha nem vigyázol, elfertőződik - szól, és kicsit erőteljesebben nyomja rá ujját a sebemre, amire felszisszenek. Szerencsémre a bal kezével kenegeti a sebem, én pedig emiatt megnyugszom. Aztán végre véget ér a kínzásom, és felteszi a gézlapot, én pedig hálásan rejtem a a pulóverem alá az enyhén fájó sebemet, hogy utána ismét megfoghassam a kávésbögrémet. 
 - Köszönöm... - válaszolok halkan, majd a férfi int a lányának, aki erre elhagyja a szobát. Nem örülök neki, de ez van. 
 - A lányom azt mondja, megbízható vagy. Elhiszem neki, de attól még én nem fogok benned megbízni. Mi egy olyan csoportot vezetünk, amik azokat a lényeket üldözik, akik olyanok, mint az a férfi, aki meg akart ölni. Ők ezt teszik - vázolja fel röviden a helyzetet, én pedig hallgatom őt.
 - De mindegyik ilyen? Mármint honnan tudja, hogy azért, mert az a férfi meg akart ölni, akkor a többi is ugyanolyan? - kérdezem laikusként. Emellett igen naivan hat a kérdésem, de már világossá vált az, hogy mibe is csöppentem. A helyzet komolysága egy kicsit visszariaszt, de tudom, hogy meg tudnék vele birkózni, ha ez a férfi a bizalmába fogad.
 - Ugyan, ne higgy a tündérmesékben. Tudod az én családom évszázadokig visszavezethetően üldözte a mágiahasználó lényeket, és ha kellett, felléptek ellene. Ezek a lények pusztulásra vannak ítélve - jelenti ki határozottan, én pedig csak pislogok. Sértő, hogy így beszél rólunk, és elég nehéz lesz elkülöníteni a kettőt. 
 - Értem - mondok csak ennyit, mielőtt még elrontanám az álcámat.
 - Ez a gyűrű, amit az előbb kiszemeltél - mutatja fel a jobb kezét, és én megint a gyűrűt bámulom - Egykor az egyik ősöm vágta le a legnagyobb ellensége haldokló feleségének kezéről. A mendemondák úgy tartják, hogy régen a boszorkák uralták a földet, de mi visszavettük tőlük. Volt egy nagy csata, ahol kiderült, hogy az a férfi, és az én sokadik ükapám barátok voltak, egészen addig, amíg el nem tűnt ez a férfi. A csatán ismét összetalálkoztak, és akkor derült ki, hogy hazugság volt. Ez az Alexandre megölte az ükapám szeretteit, így ő is bosszút állt. Azóta vannak a feljegyzések, hogy figyeljünk, kit veszünk be a frakcióba, mert a fennmaradt lények szeretnek beépülni közénk - sóhajt a férfi, majd az íróasztala mögé sétál ismét, és egy ideig a gyűrűjét forgatja a kezében. - Arra még nem jöttem rá, hogy mire is jó ez a gyűrű, viszont az tudom, hogy a közelben van az a család, akiket valójában üldöznünk kell.
 - Értem - mondok megint csak ennyit, hiszen felesleges lenne vitába elegyedni vele.
 - Készen állnál csatlakozni közénk, és átmenni a teszteken? - pillant rám hűvösen, és sürgetve várja válaszom.
 - Csatlakozni? Ez valami félreértés lesz - rázom meg hevesen a felem tiltakozva, és most először őszinték a reakcióim. - Samantha azt mondta hogy ön csak elmagyarázza, mit láttam...
 - Sam okos lány, ha látott benned valamit, az úgy is van, különben nem lennél itt - felel, és bármennyire is szeretnék látni egyetlen apró érzést az arcán, csak ridegségbe ütközöm.
 - Tévedhet is, én csak rossz helyen voltam, rossz időben... - válaszolok határozottan, miközben a lánya tévedhetetlenségét megkérdőjelezem. 
 - Samantha az egyik legjobb a csapatban - tekintete fenyegetőn villan, és arcizma rándulása jelzi ridegsége megingathatóságát. 
 - De senki sem tökéletes. Nézze, én nem tudom, hogy mit akar tőlem, és miért akar beszervezni a szektájába, de én nem az a lány vagyok. Megtámadott az a bolond pasi, és ebből már egyből azt feltételezi az ön tévedhetetlen lánya, hogy beillek valami őrült boszorkányüldözési balhéba, ez nem így megy - élem bele magam a szavaimba, miközben végig a férfi arcát fürkészem. Szinte belelovalom magam a rögtönzött beszédbe még arcom is kipirul, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. Felháborodásom viszont csak játszott, de mindent meg kell tennem a tökéletes szerepért. Ezzel nem mondom azt, hogy nem hibáztam, hiszen számtalan ormótlan hibát ejtettem, de eddig talán nem tűnt fel neki. Habár rideg arcáról nem sokat olvashattam le, így nem állapíthatok meg semmi biztosat. Ahogy abban sem lehetek biztos, hogy mindent elmondott nekem erről a csapatról, vagy a történetről, amiről jómagam is keveset tudok.
 - Ez nem szekta. Ez a Frakció. Egyszerű név, egyszerű célok, egyszerű világnézet. De nem mondhatok többet, amíg nem vagy a csapatunk tagja - áll fel a székből, ami azt jelenti, hogy lassan ideje távoznom, és hogy őszinte legyek, nem is akarok maradni.
 - Egy olyan csapaté, ahol embereket ölnek pusztán azért, mert mások, mert vannak köztük olyanok, akik rossz szándékúak - jegyzem meg gúnyosan, nem tisztelve a korát, miközben felállok a székből. A bögrét erősebben teszem le, így az erősen koppan a fém tálcán. Ez épp elég, hogy a férfi végre felém forduljon.
 - Ez a frakció nem csak ennyi, szóval arra kérlek, hogy gondold át, és ha így teszel, kérlek értesíts engem, vagy Samanthát - néz rám, én pedig nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Tényleg ennyire kellene nekik új ember? Azok után, hogy a fejéhez vágtam egy csomó dolgot, ráadásul még pimasz is voltam, még mindig bevenne. Valahogy kétlem, hogy könnyű menet lesz bekerülnöm. 
 - Úgy lesz... Viszlát - fordítok neki hátat, majd a kilincsre siklik a kezem. Egy pár másodpercig várok, mintha hezitálnék, majd végül elfordítom a gombot, és végül kijutok a folyosóra. Samantha még mindig ott áll, készen arra, hogy visszakísérjen a főbejárathoz. Még félúton sem járunk, mikor Samantha megköszörüli a torkát, és én felé fordulok.
 - Tudod, apám nem a legkedvesebb ember, és nem a legjártasabb abban, hogy kell szépen megkérni valakit valamire, szóval én csak azt akarom mondani, hogy kérlek gondold át - néz rám, és most először kapok tőle egy félmosolyt is, ami meglep, és enyhén felvonom a szemöldökömet. 
 - De a gyilkosság, akkor is gyilkosság marad... Ez az egész, amiben ti vagytok... Egy kicsit sem érzed brutálisnak? - kérdezem ha már megjutalmazott egy csepp őszinteséggel. 
 - Szerinted az normális, hogy a boszorkányok csak úgy megölhetik valaki anyját büntetlenül, ezzel félárvává téve egy öt éves lányt? - fakad ki, én pedig zavarba jövök. 
 - Sa..sajnálom, én nem tudtam - kérek elnézést, de ő csak legyint.
 - Nem erőltetünk semmit, még ha úgy is látod - zárja le a témát ennyivel, miközben hosszú haja eltakarja arcát, ahogy lehajtja fejét. 
 - Akkor elárulod végre, hogy miért mondtad, hogy én vagyok a feladatod? - kérdezem meg végül, mert ez a dolog fúrja az oldalam, mióta megemlítette.
 - Apa velem máshogy viselkedik, mint a többi jelölttel, akiket kiképeznek, de mindegyikünknek van egy végső feladata. Az pedig az, hogy beszervezzenek egy embert a csapatba, akiről azt gondoljuk, hogy befogadóképes, és elég erős a küldetésünkben részt venni - válaszol, és most sokkal barátságosabbnak tűnik, mint mikor háromkor találkoztunk a főbejáratnál. 
 - De miért én? Csak megmentettél, és ennyi, nem is ismersz - felelek, miközben követem őt a szabadba. A nap már lemenőben van, és az órámra nézve nyugtázom, hogy lassan fél hat lesz. 
 - Pont ez a lényege. A váratlanság. Hogy miképp reagál az ember magára a tényre, hogy léteznek boszorkányok, te pedig jól fogadtad a helyzethez képest - magyaráz tovább, és lassan tér vissza a ridegsége, amit már tudok, hogy az apjától örökölt. 
 - De ha nemet mondok, akkor megtoroljátok? - kérdezek hirtelen, ami kimondva elég ostobán hangzik.
 - Nem. De nem hiszem, hogy nemet mondasz - bólint magabiztosan, miközben elhagyjuk a főbejáratot, és folytatjuk az utat a kocsimig.
 - Honnan veszed? - szaladnak a szemöldökeim a magasba, majd megállok egy fekete mini Cooper mellett, hogy előhalásszam a táskámból a kulcsokat.
 - Mert tudom. Hajt a kíváncsiság, és eddig senki nem mondott még nemet nekem - mosolyodik el magabiztosan, közben megtalálva a kulcsomat, egy gombot nyomok meg a kulcson, ami kinyitja a kocsit. Bedobom a táskámat, majd beülök, és beindítom az autót.
 - Több kell ahhoz, hogy igent mondjak - jelentem ki határozottan, arra utalva, hogy ez a kevés információ nem győzött meg.
 - Meglátom mit tehetek! - bólint Samantha, majd hátat fordít, és elindul arra, amerről jöttünk. Én pedig magamra zárom az ajtót, majd feltekerve a rádiót, elindulok hazafelé. Közben a nagybátyámat tárcsázom, és mikor felveszi, épphogy csak köszönni tud.
 - Beszélnünk kell! Mindent el kell mondanod a Frakcióról, és a végzetes vereségünkről...
------------------
Sziasztok!
Meg is jöttem a 3. fejezettel, remélem tetszett :) Köszönöm szépen az eddigi három feliratkozót, remélem sosem okozok nektek csalódást! Szívesen fogadom ezen kívül a kritikákat akár pipa, akár komment formájában, és az új feliratkozókat is örömmel látom. 
Nemsokára megkezdődnek a munkálatok fejléc és design ügyben is :) Nem is húzom tovább az szót, csak arra kérlek titeket, hogy hagyjatok magatok után egy apró jelet!
XoXo, Tatia  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése