Sziasztok!
Meghoztam
a 4. fejezetet is. Szeretném köszönteni a 4. feliratkozómat is, és
köszönöm a majdnem 400 megtekintést is. Örülök, hogy ennyien meglátogatták a
blogomat, és ha esetleg valakinek kedve van, véleményt is mondhat, mert
akkor tudom, hogy mit csinálok jól, vagy mit nem :) Nem is húznám tovább
a szót, remélem tetszeni fog a most következő fejezetem is!
Jó olvasást hozzá!
XoXo, Tatia
*********
Minél
előbb haza akartam érni. Meg is feledkeztem a telefonomról, amit még a
parkolóban néztem meg, mikor Samantha hátat fordított nekem. Akkor
láttam, hogy Christine keresett, de nem akartam visszahívni, mivel nem
kerülhetem el a sorsomat, de tudnom kell rengeteg dolgot. Ezeket pedig
csak Ben tudja nekem megadni, mert anyáék nem ismerik annyira az
egészet, mint ő. Valójában fogalmam sincs, honnan tud Ben ennyi mindent,
de most a hasznát fogom venni, és nem hagyom magam lerázni annyival,
hogy legyen elég annyi, amennyit elmond. Így mikor hazaérek, és
leparkolok a kocsival a garázsban, nem Christine-t, vagy a szüleimet
keresem fel, hanem Ben szobája felé veszem az irányt. Sietős léptekkel
rohanok végig a nagy hallon, majd a lépcső alatti folyosón megyek végig,
ahol a legutolsó szobába nyitok be egyetlen szó nélkül. A helyiség nem
is szoba, hanem egy kisebb lakásnak ér fel, régimódi, sötét,
oroszlánlábas bútorokkal, és rengeteg könyvvel, amikhez egyszer nem
érhettem hozzá. Ahogy belépek, orromat a tömjén, és a zsálya
egyvelegének - számomra - mindig kellemes szaga tölti el, majd a
nagybátyám halk mormolása üti meg fülemet. Bezárom magam mögött az
ajtót, majd észre is veszem nagybátyámat jobb oldalt, a kis
asztalkájánál, amint éppen gyertyák társaságában egy papírlap fölé
görnyedve kántál valamiféle varázsigét. Ahogy közelebb megyek, rájövök,
hogy egy térkép az a papírlap, és a fekete homok már útnak indul, hogy
megmutassa valakinek a rejtekhelyét, de félúton abbamarad. Leülök mellé,
és megérintem a vállát, de nem szólok semmit. Megvárom, amíg felveszi
velem a szemkontaktust, majd egy zavart félmosoly jelenik meg ajkaimon.
- Kit keresel? - kérdezem, s remélem végre egyszer nem kapok kitérő választ.
-
Egy férfit, egy mágiahasználót. Aki megtámadott téged, de levédi magát
előlem - csóválja meg a fejét, majd megdörzsöli szemeit. A kimerültség
jelei mutatkoznak a fáradhatatlan arcon.
-
Nem is tudod, hogy néz ki, semmid nincs hozzá - értetlenkedem, és
milliónyi kérdés merül fel bennem ismét, mint a vele együtt töltött
alkalmakkor szokott.
- Én képes vagyok rá, mert tudom, hogy menne - makacsolja meg magát, de végül letesz az újbóli próbálkozásról, és felém fordul.
- Remélem végre beavatsz a nagy titkaidba - komolyodik meg arcom, majd elhallgatok, és egy pillanatra a térképet fürkészem.
-
Mondtál valamit telefonon - fürkészi arcom, de nem nézek rá, csak a
szemem sarkából érzékelem a kutató zöldesbarna tekintetet.
-
Igen. Tudnom kell mindent, és valamiért úgy érzem, te vagy az, aki
megadja a kellő válaszokat - bólintok egyetértően, majd végre megtalálom
a kellő erőt, hogy a mindig oly titoktartó íriszeket fürkésszem.
-
Kérdezz, és megpróbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni - jön a
sokat hallott felelet, melyre csak felciccegek, mint egy durcás
kisgyerek, akinek most tiltottak meg valamit.
-
Volt abban a pasasban valami... Ismerős, mintha láttam volna már...
Mindezek mellett volt egy gyűrűje ami kísértetiesen hasonlított arra,
ami... - nézek körül a szobában, mert tudom, hogy volt itt egy festmény,
egy rézvörös hajú nőről, akinek a gyűrűsujján díszelgett egy gyűrű, de
most nem látom - Hol van az a kép?
- Milyen kép? - kérdez vissza hirtelen, mint aki nem tudja, miről van szó.
-
Arról a nőről, akit te festettél egy régi festmény alapján... Volt a
gyűrűsujján egy zöld köves gyűrű, kígyóval, karddal és rózsával. A
gyűrű, amiről azt mondtad, hogy a családunk öröksége volt egykor, és
amit kislányként annyira szerettem volna neked megtalálni -
nosztalgiázom teljesen eltérve a tárgytól.
- Mire akarsz kilyukadni, Ive? - kérdez vissza, én pedig visszanyerem a nyugalmam, és próbálok a tárgyra térni.
-
A férfi ujján volt az a gyűrű... A pontos mása. Azt mondta, hogy az őse
vágta le ellenségének haldokló felesége ujjáról - figyelem a
nagybátyámat, miközben felidézem, amit az a férfi mondott nekem, s most
először látok megtörtséget Benen, és a tekintete olyan haragról
árulkodik, ami engem is megijeszt.
-
Nem a pontos mása. Az a gyűrű, ami a képen van, valószínűleg ugyanaz,
mint amit a férfi ujján láttál. A mi családunk ereklyéje, egy olyan
kővel ami fontos része egy rituálénak, három másik kővel egyetemben -
sóhajt, miközben ismét magára próbálja erőltetni a kiismerhetetlenség
álcáját, de mintha nehezebb lenne neki. Fájdalmat és haragot látok
azokban a szemekben, amik újabb kérdéseket szülnek bennem.
-
Ben, én már semmit sem értek, kérlek mondd el, amit tudsz, mert
beleőrülök - jelentem ki határozottan, miközben megragadom a kezét.
-
Akkor az elején kell kezdenem... - néz rám elszántan, és nem ereszti a
kezemet, de nem is akarom elvenni. Hagyom, hogy összekulcsolja
ujjainkat, s remélem ez erőt ad neki.
-
Lassan kétezer évvel ezelőtt a mágiahasználók uralták a földet. A négy
családról tudsz, ahogy arról is, hogy a te őseid a békefenntartók.
Akkoriban két család túl közel lakott egymáshoz, ami az Őrzőnek volt
köszönhető, és a jóslatának, amiben egyikőtök sem hisz. A két család két
sarjának feladata volt. A fiú, Zyon mindenáron teljesíteni akarta a
ráeső részt, de a lány, Roseline szabad akart lenni, kötelezettségektől
mentes életet akart, és így a két szerelmes folyton hadakozott egymással
- Ben nagyot sóhajt és el is hallgat mikor meglátja az arcomon a
hitetlenkedést, viszont ebben a percben villan fel egy kép, amiben egy
lányt látok a tükör előtt. Arca megtört, tekintetét könny áztatja, barna
haja csapzottan takarja el arcát. De ahogy a látomás jött, úgy is tűnik
tova, én pedig megszédülök - Jól vagy? - szorít rá a kezemre Ben, én
pedig észbe kapok.
- Igen, csak megszédültem - hazudok a látomásról, ahogy a reggeliről sem beszéltem még vele. - Folytasd...
-
A Fentiek is elfordultak a két családtól, és a Bölcsek haragja egyre
érezhetőbb volt emiatt, s közben megalakult a Frakció, amibe a lány
bátyja, Henrik vezetővé lett kikiáltva egészen addig, míg le nem hullt a
lepel, és ki nem derült a léte. Ekkor Henrik majdnem az életét
vesztette de az apja megmentette őt, és bevitte a kastélyba. Ez csak
olaj volt a tűzre, hiszen Roseline olyan makacs volt, és önfejű, hogy
elterelte a népünk figyelmét a veszedelemről, ami a faluban készülődött.
Akkor már nem volt kém az emberek között, így nem is tudhattuk, mi
készül - figyelem Bent, ami olyan átéléssel beszél a történetről, mintha
maga is aktív résztvevője lett volna de az lehetetlen. Ben anya öccse,
ráadásul akkor legalább kétezer évesnek kellene lennie. Mindemellett
tudom, hogy csak a Fentiek és a Bölcsek halhatatlanok.
- Utána mi
történt? - kérdezem, mikor túl hosszúra nyúlik a csend. Ben percekig
nem válaszol, hanem feláll, hogy bort vegyen ki a barna üvegű
szekrényből két pohárral együtt. Az egyiket nekem adja a másikból pedig
kortyol egyet. Tekintetem csak egy pillanatra kalandozik el a kandalló
tüzén, majd ahogy a nagybátyám összekulcsolja ujjainkat, ismét rá nézek.
-
Alexandre, és Lazarus volt a két fő család feje, akik kitalálták, hogy
egy bállal engesztelik ki a lázongó embereket amit el is fogadtak, bár
nem a kastélyban tartották, hanem a falu mögötti mezőn. Roseline-nek meg
volt az ereje, hogy látomásai által megláthassa a készülő bajt, de nem
érdekelte, hiszen a felavatása után is folyton hadakozott az apjával és
Zyonnal is...
- Ki volt az apja? - kérdezem, a szavába vágva, miután kortyolok egyet az italomból.
-
Alexandre. Akkoriban tűnt el a férfi felesége a legkisebb gyermekkel,
akit sosem látott újra. A felesége is csak akkor tért vissza, mikor a
harc már javában zajlott. De az egész a bálon kezdődött, ahol az emberek
bekerítették a mágiahasználókat - Benjamin lassan fújja ki a levegőt.
Annyira furcsán viselkedik, amióta ide jöttem, és nem tudom, hogy mire
akar kilyukadni. Tudnom kell, hogy mi is történt akkor, és azt is tudnom
kell, mi vár rám a Frakcióban, ha tényleg be kell lépnem, de most olyan
bizonytalanság tört rám, pedig én mindig határozott vagyok.
- Mi
történt az után? - kérdezem végül, mert türelmetlenül várom a történet
folytatását. Igen, ismerem a történet egy részét, de sosem érdekelt
annyira, hogy megismerjem az egészet. Így csak a száraz tényeket tudom,
ami jóval kevesebb, mint amit Ben tud.
- Az emberek megtámadták a
mágiahasználókat, akik védekezhettek, de a szent törvényt nem
szeghették meg, így menekülőre fogták. Az emberek nem egy közülünk valót
öltek meg, és ekkor történt valami Roseline lelkében, és végül
abbahagyta az ellenkezést...
- De már késő volt igaz? - vágok
közbe hirtelen. Annyira ismerős ez az egész történet. Egy pillanatra
felvillan a reggeli látomásom, amiben a lány bocsánatot kér a fiútól, és
a környék eléggé lepusztult volt. Már tisztán emlékszem a tűz
martalékává vált mezőre is.
- Az a nap nem ért véget azzal, hogy a varázstudók visszamenekültek a kastélyba - pillant rám Ben.
-
Azért, mert nem ölhettek embereket, igaz? Azt hitték, hogy a kastély,
majd megvédi őket. De mi történt a bűbájjal, ami halandót nem enged a
falai közé? - kérdezek, mert annyi mindent nem tudok még.
- Senki
sem tudja. Látták leomlani a bűbájt, majd az emberek megrohamozták a
kastélyt. Egy ideig védekeztek és igyekeztek nem megölni az embereket,
de Zyon esett először a csapdájukba, és erejével három emberrel végzett,
majd Lazarus védte Roseline életét, végül, ahogy Alexandre végignézte a
felesége megölését, éktelen haragra gerjedve engedett utat az erejének,
és lángtengerré változtatta a körülötte lévő helyet. Valahol itt
mosódott el a határ, és a csatáról már csak annyi feljegyzés van, hogy
nagy volt a veszteség mindkét oldalon. Azzal, hogy a kastély bűbája
leomlott, és majdnem teljesen elpusztult, a mágiahasználók elvesztették a
tekintélyüket, és a Bölcsek döntést hoztak. Megbüntették az ifjú párt,
Lazarus-t visszahívták közéjük, Alexandre pedig elmenekült a büntetés
alól -fejezi be a szavait Ben én pedig rá nézek.
- De végül megtalálták őt?
-
Azóta sem bukkant fel. Fenti lévén halhatatlan, szóval itt élhet
valahol a földön... - Ben elakad, és mélyen a szemeimbe néz.
- De... - nem tudok többet mondani, csak figyelem Ben-t, felemeli a kezét, és belém fojtja a szót.
-
A lányt arra ítélték, hogy testről testre szálljon, s minden új
életében tanuljon úgy, hogy nem tudhatja ki is ő. A férfit a húgával
együtt jégbörtönre ítélték... azt beszélik, hogy Alexandre mindig követi
a lánya lelkét, és végigkíséri útjain - tekintetét mélyen az enyémbe
fúrja, én pedig szólni akarok, de képtelen vagyok. Egy hang sem jön ki
ajkaimon, miközben Ben feláll, és megint a szekrényhez lép. Letesz elém
két üvegcsét, majd egy vastagabb régi kötésű naplót.
- Mik ezek? - suttogom, és nem nyúlok hozzájuk.
-
Ez az ital elfeledteti Christine-nel, hogy valaha is ismert. Ez a másik
arra jó, hogy emlékezz olyan dolgokra, amiket elfednek előtted - mutat a
jobb oldali üvegcsére, amiben átlátszó folyadék van, míg a bal oldaliba
enyhén rózsaszín a folyadék - Akkor vedd be, ha készen állsz rá. Ez
pedig a napló, ami a tiéd.
- Az enyém? - hökkenek hátra meglepve.
- A tiéd. Te írtad - halkul el a férfi hangja, ám amikor felállnék, éles fájdalom nyilall a tarkómba. Odakapok, és érzem, ahogy megered az orrom vére. Sötét foltok úsznak be a szemeim elé, majd elvesztem az eszméletemet...
szia:-D Navgyon tetszik a történet!! Mikor lesz kövi rész???(már ha lesz)
VálaszTörlésSzia.
TörlésSajnálom, hogy eltűntem, de meg volt az okom, és hamarosan ki is kerül az ok, és el is kezdtem végre az új fejezetet :)
Remélem még olvasod majd soraimat :D