Főoldal Szereplők Fajok Részek Díjak

2014. november 26., szerda

4. Fejezet - A múlt felidézése

Sziasztok! 
Meghoztam a 4. fejezetet is. Szeretném köszönteni a 4. feliratkozómat is, és köszönöm a majdnem 400 megtekintést is. Örülök, hogy ennyien meglátogatták a blogomat, és ha esetleg valakinek kedve van, véleményt is mondhat, mert akkor tudom, hogy mit csinálok jól, vagy mit nem :) Nem is húznám tovább a szót, remélem tetszeni fog a most következő fejezetem is!
Jó olvasást hozzá!
XoXo, Tatia

*********

 Minél előbb haza akartam érni. Meg is feledkeztem a telefonomról, amit még a parkolóban néztem meg, mikor Samantha hátat fordított nekem. Akkor láttam, hogy Christine keresett, de nem akartam visszahívni, mivel nem kerülhetem el a sorsomat, de tudnom kell rengeteg dolgot. Ezeket pedig csak Ben tudja nekem megadni, mert anyáék nem ismerik annyira az egészet, mint ő. Valójában fogalmam sincs, honnan tud Ben ennyi mindent, de most a hasznát fogom venni, és nem hagyom magam lerázni annyival, hogy legyen elég annyi, amennyit elmond. Így mikor hazaérek, és leparkolok a kocsival a garázsban, nem Christine-t, vagy a szüleimet keresem fel, hanem Ben szobája felé veszem az irányt. Sietős léptekkel rohanok végig a nagy hallon, majd a lépcső alatti folyosón megyek végig, ahol  a legutolsó szobába nyitok be egyetlen szó nélkül. A helyiség nem is szoba, hanem egy kisebb lakásnak ér fel, régimódi, sötét, oroszlánlábas bútorokkal, és rengeteg könyvvel, amikhez egyszer nem érhettem hozzá. Ahogy belépek,  orromat a tömjén, és a zsálya egyvelegének - számomra - mindig kellemes szaga tölti el, majd a nagybátyám halk mormolása üti meg fülemet. Bezárom magam mögött az ajtót, majd észre is veszem nagybátyámat jobb oldalt, a kis asztalkájánál, amint éppen gyertyák társaságában egy papírlap fölé görnyedve kántál valamiféle varázsigét. Ahogy közelebb megyek, rájövök, hogy egy térkép az a papírlap, és a fekete homok már útnak indul, hogy megmutassa valakinek a rejtekhelyét, de félúton abbamarad. Leülök mellé, és megérintem a vállát, de nem szólok semmit. Megvárom, amíg felveszi velem a szemkontaktust, majd egy zavart félmosoly jelenik meg ajkaimon.
 - Kit keresel? - kérdezem, s remélem végre egyszer nem kapok kitérő választ.
 - Egy férfit, egy mágiahasználót. Aki megtámadott téged, de levédi magát előlem - csóválja meg a fejét, majd megdörzsöli szemeit. A kimerültség jelei mutatkoznak a fáradhatatlan arcon.
 - Nem is tudod, hogy néz ki, semmid nincs hozzá - értetlenkedem, és milliónyi kérdés merül fel bennem ismét, mint a vele együtt töltött alkalmakkor szokott. 
 - Én képes vagyok rá, mert tudom, hogy menne - makacsolja meg magát, de végül letesz az újbóli próbálkozásról, és felém fordul.
 - Remélem végre beavatsz a nagy titkaidba - komolyodik meg arcom, majd elhallgatok, és egy pillanatra a térképet fürkészem.
 - Mondtál valamit telefonon - fürkészi arcom, de nem nézek rá, csak a szemem sarkából érzékelem a kutató zöldesbarna tekintetet. 
 - Igen. Tudnom kell mindent, és valamiért úgy érzem, te vagy az, aki megadja a kellő válaszokat - bólintok egyetértően, majd végre megtalálom a kellő erőt, hogy a mindig oly titoktartó íriszeket fürkésszem. 
 - Kérdezz, és megpróbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni - jön a sokat hallott felelet, melyre csak felciccegek, mint egy durcás kisgyerek, akinek most tiltottak meg valamit. 
 - Volt abban a pasasban valami... Ismerős, mintha láttam volna már... Mindezek mellett volt egy gyűrűje ami kísértetiesen hasonlított arra, ami... - nézek körül a szobában, mert tudom, hogy volt itt egy festmény, egy rézvörös hajú nőről, akinek a gyűrűsujján díszelgett egy gyűrű, de most nem látom - Hol van az a kép?
 - Milyen kép? - kérdez vissza hirtelen, mint aki nem tudja, miről van szó.
 - Arról a nőről, akit te festettél egy régi festmény alapján... Volt a gyűrűsujján egy zöld köves gyűrű, kígyóval, karddal és rózsával. A gyűrű, amiről azt mondtad, hogy a családunk öröksége volt egykor, és amit kislányként annyira szerettem volna neked megtalálni - nosztalgiázom teljesen eltérve a tárgytól.
 - Mire akarsz kilyukadni, Ive? - kérdez vissza, én pedig visszanyerem a nyugalmam, és próbálok a tárgyra térni.
 - A férfi ujján volt az a gyűrű... A pontos mása. Azt mondta, hogy az őse vágta le ellenségének haldokló felesége ujjáról - figyelem a nagybátyámat, miközben felidézem, amit az a férfi mondott nekem, s most először látok megtörtséget Benen, és a tekintete olyan haragról árulkodik, ami engem is megijeszt.
 - Nem a pontos mása. Az a gyűrű, ami a képen van, valószínűleg ugyanaz, mint amit a férfi ujján láttál. A mi családunk ereklyéje, egy olyan kővel ami fontos része egy rituálénak, három másik kővel egyetemben - sóhajt, miközben ismét magára próbálja erőltetni a kiismerhetetlenség álcáját, de mintha nehezebb lenne neki. Fájdalmat és haragot látok azokban a szemekben, amik újabb kérdéseket szülnek bennem.
 - Ben, én már semmit sem értek, kérlek mondd el, amit tudsz, mert beleőrülök - jelentem ki határozottan, miközben megragadom a kezét. 
 - Akkor az elején kell kezdenem... - néz rám elszántan, és nem ereszti a kezemet, de nem is akarom elvenni. Hagyom, hogy összekulcsolja ujjainkat, s remélem ez erőt ad neki.
 - Lassan kétezer évvel ezelőtt a mágiahasználók uralták a földet. A négy családról tudsz, ahogy arról is, hogy a te őseid a békefenntartók. Akkoriban két család túl közel lakott egymáshoz, ami az Őrzőnek volt köszönhető, és a jóslatának, amiben egyikőtök sem hisz. A két család két sarjának feladata volt. A fiú, Zyon mindenáron teljesíteni akarta a ráeső részt, de a lány, Roseline szabad akart lenni, kötelezettségektől mentes életet akart, és így a két szerelmes folyton hadakozott egymással - Ben nagyot sóhajt és el is hallgat mikor meglátja az arcomon a hitetlenkedést, viszont ebben a percben villan fel egy kép, amiben egy lányt látok a tükör előtt. Arca megtört, tekintetét könny áztatja, barna haja csapzottan takarja el arcát. De ahogy a látomás jött, úgy is tűnik tova, én pedig megszédülök - Jól vagy? - szorít rá a kezemre Ben, én pedig észbe kapok.
 - Igen, csak megszédültem - hazudok a látomásról, ahogy a reggeliről sem beszéltem még vele. - Folytasd...
 - A Fentiek is elfordultak a két családtól, és a Bölcsek haragja egyre érezhetőbb volt emiatt, s közben megalakult a Frakció, amibe a lány bátyja, Henrik vezetővé lett kikiáltva egészen addig, míg le nem hullt a lepel, és ki nem derült a léte. Ekkor Henrik majdnem az életét vesztette de az apja megmentette őt, és bevitte a kastélyba. Ez csak olaj volt a tűzre, hiszen Roseline olyan makacs volt, és önfejű, hogy elterelte a népünk figyelmét a veszedelemről, ami a faluban készülődött. Akkor már nem volt kém az emberek között, így nem is tudhattuk, mi készül - figyelem Bent, ami olyan átéléssel beszél a történetről, mintha maga is aktív résztvevője lett volna de az lehetetlen. Ben anya öccse, ráadásul akkor legalább kétezer évesnek kellene lennie. Mindemellett tudom, hogy csak a Fentiek és a Bölcsek halhatatlanok.
 - Utána mi történt? - kérdezem, mikor túl hosszúra nyúlik a csend. Ben percekig nem válaszol, hanem feláll, hogy bort vegyen ki a barna üvegű szekrényből két pohárral együtt. Az egyiket nekem adja a másikból pedig kortyol egyet. Tekintetem csak egy pillanatra kalandozik el a kandalló tüzén, majd ahogy a nagybátyám összekulcsolja ujjainkat, ismét rá nézek.
 - Alexandre, és Lazarus volt a két fő család feje, akik kitalálták, hogy egy bállal engesztelik ki a lázongó embereket amit el is fogadtak, bár nem a kastélyban tartották, hanem a falu mögötti mezőn. Roseline-nek meg volt az ereje, hogy látomásai által megláthassa a készülő bajt, de nem érdekelte, hiszen a felavatása után is folyton hadakozott az apjával és Zyonnal is...
 - Ki volt az apja? - kérdezem, a szavába vágva, miután kortyolok egyet az italomból.
 - Alexandre. Akkoriban tűnt el a férfi felesége a legkisebb gyermekkel, akit sosem látott újra. A felesége is csak akkor tért vissza, mikor a harc már javában zajlott. De az egész a bálon kezdődött, ahol az emberek bekerítették a mágiahasználókat - Benjamin lassan fújja ki a levegőt. Annyira furcsán viselkedik, amióta ide jöttem, és nem tudom, hogy mire akar kilyukadni. Tudnom kell, hogy mi is történt akkor, és azt is tudnom kell, mi vár rám a Frakcióban, ha tényleg be kell lépnem, de most olyan bizonytalanság tört rám, pedig én mindig határozott vagyok.
 - Mi történt az után? - kérdezem végül, mert türelmetlenül várom a történet folytatását. Igen, ismerem a történet egy részét, de sosem érdekelt annyira, hogy megismerjem az egészet. Így csak a száraz tényeket tudom, ami jóval kevesebb, mint amit Ben tud.
 - Az emberek megtámadták a mágiahasználókat, akik védekezhettek, de a szent törvényt nem szeghették meg, így menekülőre fogták. Az emberek nem egy közülünk valót öltek meg, és ekkor történt valami Roseline lelkében, és végül abbahagyta az ellenkezést...
 - De már késő volt igaz? - vágok közbe hirtelen. Annyira ismerős ez az egész történet. Egy pillanatra felvillan a reggeli látomásom, amiben a lány bocsánatot kér a fiútól, és a környék eléggé lepusztult volt. Már tisztán emlékszem a tűz martalékává vált mezőre is.
 - Az a nap nem ért véget azzal, hogy a varázstudók visszamenekültek a kastélyba - pillant rám Ben.
 - Azért, mert nem ölhettek embereket, igaz? Azt hitték, hogy a kastély, majd megvédi őket. De mi történt a bűbájjal, ami halandót nem enged a falai közé? - kérdezek, mert annyi mindent nem tudok még.
 - Senki sem tudja. Látták leomlani a bűbájt, majd az emberek megrohamozták a kastélyt. Egy ideig védekeztek és igyekeztek nem megölni az embereket, de Zyon esett először a csapdájukba, és erejével három emberrel végzett, majd Lazarus védte Roseline életét, végül, ahogy Alexandre végignézte a felesége megölését, éktelen haragra gerjedve engedett utat az erejének, és lángtengerré változtatta a körülötte lévő helyet. Valahol itt mosódott el a határ, és a csatáról már csak annyi feljegyzés van, hogy nagy volt a veszteség mindkét oldalon. Azzal, hogy a kastély bűbája leomlott, és majdnem teljesen elpusztult, a mágiahasználók elvesztették a tekintélyüket, és a Bölcsek döntést hoztak. Megbüntették az ifjú párt, Lazarus-t visszahívták közéjük, Alexandre pedig elmenekült a büntetés alól -fejezi be a szavait Ben én pedig rá nézek.
 - De végül megtalálták őt?
 - Azóta sem bukkant fel. Fenti lévén halhatatlan, szóval itt élhet valahol a földön... - Ben elakad, és mélyen a szemeimbe néz.
 - De... - nem tudok többet mondani, csak figyelem Ben-t, felemeli a kezét, és belém fojtja a szót.
 - A lányt arra ítélték, hogy testről testre szálljon, s minden új életében tanuljon úgy, hogy nem tudhatja ki is ő. A férfit a húgával együtt jégbörtönre ítélték... azt beszélik, hogy Alexandre mindig követi a lánya lelkét, és végigkíséri útjain - tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, én pedig szólni akarok, de képtelen vagyok. Egy hang sem jön ki ajkaimon, miközben Ben feláll, és megint a szekrényhez lép. Letesz elém két üvegcsét, majd egy vastagabb régi kötésű naplót.
 - Mik ezek? - suttogom, és nem nyúlok hozzájuk.
 - Ez az ital elfeledteti Christine-nel, hogy valaha is ismert. Ez a másik arra jó, hogy emlékezz olyan dolgokra, amiket elfednek előtted - mutat a jobb oldali üvegcsére, amiben átlátszó folyadék van, míg a bal oldaliba enyhén rózsaszín a folyadék - Akkor vedd be, ha készen állsz rá. Ez pedig a napló, ami a tiéd.
 - Az enyém? - hökkenek hátra meglepve.
 - A tiéd. Te írtad - halkul el a férfi hangja, ám amikor felállnék, éles fájdalom nyilall a tarkómba. Odakapok, és érzem, ahogy megered az orrom vére. Sötét foltok úsznak be a szemeim elé, majd elvesztem az eszméletemet...

2 megjegyzés:

  1. szia:-D Navgyon tetszik a történet!! Mikor lesz kövi rész???(már ha lesz)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.
      Sajnálom, hogy eltűntem, de meg volt az okom, és hamarosan ki is kerül az ok, és el is kezdtem végre az új fejezetet :)

      Remélem még olvasod majd soraimat :D

      Törlés