Eltűnésem oka

Sziasztok!

Tudom-tudom. Rám nem jellemző alapjáraton ez az eltűnés, de komoly okaim voltak rá. Őszintén nem voltam gép előtt. Kicsit befeküdtem országunk csodálatos egészségügyi építményeinek egyikébe, és ott töltöttem el rengeteg időt, de nem szeretném elmondani, hogy miért. Közben persze kikapcsolták a netet, és amíg benn voltam, nem neteztem, hanem próbáltam gyógyulni. Nemrég felfrissítettem az emlékeimet a történettel kapcsolatban, így nekiveselkedem, és reményeim szerint pár nap múlva már tudok nektek részt hozni, ha még figyelemmel követ valaki :D

4. Fejezet - A múlt felidézése

Sziasztok! 

Meghoztam a 4. fejezetet is. Szeretném köszönteni a 4. feliratkozómat is, és köszönöm a majdnem 400 megtekintést is. Örülök, hogy ennyien meglátogatták a blogomat, és ha esetleg valakinek kedve van, véleményt is mondhat, mert akkor tudom, hogy mit csinálok jól, vagy mit nem :) Nem is húznám tovább a szót, remélem tetszeni fog a most következő fejezetem is!

Jó olvasást hozzá!

XoXo, Tatia

*********

 Minél előbb haza akartam érni. Meg is feledkeztem a telefonomról, amit még a parkolóban néztem meg, mikor Samantha hátat fordított nekem. Akkor láttam, hogy Christine keresett, de nem akartam visszahívni, mivel nem kerülhetem el a sorsomat, de tudnom kell rengeteg dolgot. Ezeket pedig csak Ben tudja nekem megadni, mert anyáék nem ismerik annyira az egészet, mint ő. Valójában fogalmam sincs, honnan tud Ben ennyi mindent, de most a hasznát fogom venni, és nem hagyom magam lerázni annyival, hogy legyen elég annyi, amennyit elmond. Így mikor hazaérek, és leparkolok a kocsival a garázsban, nem Christine-t, vagy a szüleimet keresem fel, hanem Ben szobája felé veszem az irányt. Sietős léptekkel rohanok végig a nagy hallon, majd a lépcső alatti folyosón megyek végig, ahol  a legutolsó szobába nyitok be egyetlen szó nélkül. A helyiség nem is szoba, hanem egy kisebb lakásnak ér fel, régimódi, sötét, oroszlánlábas bútorokkal, és rengeteg könyvvel, amikhez egyszer nem érhettem hozzá. Ahogy belépek,  orromat a tömjén, és a zsálya egyvelegének - számomra - mindig kellemes szaga tölti el, majd a nagybátyám halk mormolása üti meg fülemet. Bezárom magam mögött az ajtót, majd észre is veszem nagybátyámat jobb oldalt, a kis asztalkájánál, amint éppen gyertyák társaságában egy papírlap fölé görnyedve kántál valamiféle varázsigét. Ahogy közelebb megyek, rájövök, hogy egy térkép az a papírlap, és a fekete homok már útnak indul, hogy megmutassa valakinek a rejtekhelyét, de félúton abbamarad. Leülök mellé, és megérintem a vállát, de nem szólok semmit. Megvárom, amíg felveszi velem a szemkontaktust, majd egy zavart félmosoly jelenik meg ajkaimon.

 - Kit keresel? - kérdezem, s remélem végre egyszer nem kapok kitérő választ.

 - Egy férfit, egy mágiahasználót. Aki megtámadott téged, de levédi magát előlem - csóválja meg a fejét, majd megdörzsöli szemeit. A kimerültség jelei mutatkoznak a fáradhatatlan arcon.

 - Nem is tudod, hogy néz ki, semmid nincs hozzá - értetlenkedem, és milliónyi kérdés merül fel bennem ismét, mint a vele együtt töltött alkalmakkor szokott. 

 - Én képes vagyok rá, mert tudom, hogy menne - makacsolja meg magát, de végül letesz az újbóli próbálkozásról, és felém fordul.

 - Remélem végre beavatsz a nagy titkaidba - komolyodik meg arcom, majd elhallgatok, és egy pillanatra a térképet fürkészem.

 - Mondtál valamit telefonon - fürkészi arcom, de nem nézek rá, csak a szemem sarkából érzékelem a kutató zöldesbarna tekintetet. 

 - Igen. Tudnom kell mindent, és valamiért úgy érzem, te vagy az, aki megadja a kellő válaszokat - bólintok egyetértően, majd végre megtalálom a kellő erőt, hogy a mindig oly titoktartó íriszeket fürkésszem. 

 - Kérdezz, és megpróbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni - jön a sokat hallott felelet, melyre csak felciccegek, mint egy durcás kisgyerek, akinek most tiltottak meg valamit. 

 - Volt abban a pasasban valami... Ismerős, mintha láttam volna már... Mindezek mellett volt egy gyűrűje ami kísértetiesen hasonlított arra, ami... - nézek körül a szobában, mert tudom, hogy volt itt egy festmény, egy rézvörös hajú nőről, akinek a gyűrűsujján díszelgett egy gyűrű, de most nem látom - Hol van az a kép?

 - Milyen kép? - kérdez vissza hirtelen, mint aki nem tudja, miről van szó.

 - Arról a nőről, akit te festettél egy régi festmény alapján... Volt a gyűrűsujján egy zöld köves gyűrű, kígyóval, karddal és rózsával. A gyűrű, amiről azt mondtad, hogy a családunk öröksége volt egykor, és amit kislányként annyira szerettem volna neked megtalálni - nosztalgiázom teljesen eltérve a tárgytól.

 - Mire akarsz kilyukadni, Ive? - kérdez vissza, én pedig visszanyerem a nyugalmam, és próbálok a tárgyra térni.

 - A férfi ujján volt az a gyűrű... A pontos mása. Azt mondta, hogy az őse vágta le ellenségének haldokló felesége ujjáról - figyelem a nagybátyámat, miközben felidézem, amit az a férfi mondott nekem, s most először látok megtörtséget Benen, és a tekintete olyan haragról árulkodik, ami engem is megijeszt.

 - Nem a pontos mása. Az a gyűrű, ami a képen van, valószínűleg ugyanaz, mint amit a férfi ujján láttál. A mi családunk ereklyéje, egy olyan kővel ami fontos része egy rituálénak, három másik kővel egyetemben - sóhajt, miközben ismét magára próbálja erőltetni a kiismerhetetlenség álcáját, de mintha nehezebb lenne neki. Fájdalmat és haragot látok azokban a szemekben, amik újabb kérdéseket szülnek bennem.

 - Ben, én már semmit sem értek, kérlek mondd el, amit tudsz, mert beleőrülök - jelentem ki határozottan, miközben megragadom a kezét. 

 - Akkor az elején kell kezdenem... - néz rám elszántan, és nem ereszti a kezemet, de nem is akarom elvenni. Hagyom, hogy összekulcsolja ujjainkat, s remélem ez erőt ad neki.

 - Lassan kétezer évvel ezelőtt a mágiahasználók uralták a földet. A négy családról tudsz, ahogy arról is, hogy a te őseid a békefenntartók. Akkoriban két család túl közel lakott egymáshoz, ami az Őrzőnek volt köszönhető, és a jóslatának, amiben egyikőtök sem hisz. A két család két sarjának feladata volt. A fiú, Zyon mindenáron teljesíteni akarta a ráeső részt, de a lány, Roseline szabad akart lenni, kötelezettségektől mentes életet akart, és így a két szerelmes folyton hadakozott egymással - Ben nagyot sóhajt és el is hallgat mikor meglátja az arcomon a hitetlenkedést, viszont ebben a percben villan fel egy kép, amiben egy lányt látok a tükör előtt. Arca megtört, tekintetét könny áztatja, barna haja csapzottan takarja el arcát. De ahogy a látomás jött, úgy is tűnik tova, én pedig megszédülök - Jól vagy? - szorít rá a kezemre Ben, én pedig észbe kapok.

 - Igen, csak megszédültem - hazudok a látomásról, ahogy a reggeliről sem beszéltem még vele. - Folytasd...

 - A Fentiek is elfordultak a két családtól, és a Bölcsek haragja egyre érezhetőbb volt emiatt, s közben megalakult a Frakció, amibe a lány bátyja, Henrik vezetővé lett kikiáltva egészen addig, míg le nem hullt a lepel, és ki nem derült a léte. Ekkor Henrik majdnem az életét vesztette de az apja megmentette őt, és bevitte a kastélyba. Ez csak olaj volt a tűzre, hiszen Roseline olyan makacs volt, és önfejű, hogy elterelte a népünk figyelmét a veszedelemről, ami a faluban készülődött. Akkor már nem volt kém az emberek között, így nem is tudhattuk, mi készül - figyelem Bent, ami olyan átéléssel beszél a történetről, mintha maga is aktív résztvevője lett volna de az lehetetlen. Ben anya öccse, ráadásul akkor legalább kétezer évesnek kellene lennie. Mindemellett tudom, hogy csak a Fentiek és a Bölcsek halhatatlanok.

 - Utána mi történt? - kérdezem, mikor túl hosszúra nyúlik a csend. Ben percekig nem válaszol, hanem feláll, hogy bort vegyen ki a barna üvegű szekrényből két pohárral együtt. Az egyiket nekem adja a másikból pedig kortyol egyet. Tekintetem csak egy pillanatra kalandozik el a kandalló tüzén, majd ahogy a nagybátyám összekulcsolja ujjainkat, ismét rá nézek.

 - Alexandre, és Lazarus volt a két fő család feje, akik kitalálták, hogy egy bállal engesztelik ki a lázongó embereket amit el is fogadtak, bár nem a kastélyban tartották, hanem a falu mögötti mezőn. Roseline-nek meg volt az ereje, hogy látomásai által megláthassa a készülő bajt, de nem érdekelte, hiszen a felavatása után is folyton hadakozott az apjával és Zyonnal is...

 - Ki volt az apja? - kérdezem, a szavába vágva, miután kortyolok egyet az italomból.

 - Alexandre. Akkoriban tűnt el a férfi felesége a legkisebb gyermekkel, akit sosem látott újra. A felesége is csak akkor tért vissza, mikor a harc már javában zajlott. De az egész a bálon kezdődött, ahol az emberek bekerítették a mágiahasználókat - Benjamin lassan fújja ki a levegőt. Annyira furcsán viselkedik, amióta ide jöttem, és nem tudom, hogy mire akar kilyukadni. Tudnom kell, hogy mi is történt akkor, és azt is tudnom kell, mi vár rám a Frakcióban, ha tényleg be kell lépnem, de most olyan bizonytalanság tört rám, pedig én mindig határozott vagyok.

 - Mi történt az után? - kérdezem végül, mert türelmetlenül várom a történet folytatását. Igen, ismerem a történet egy részét, de sosem érdekelt annyira, hogy megismerjem az egészet. Így csak a száraz tényeket tudom, ami jóval kevesebb, mint amit Ben tud.

 - Az emberek megtámadták a mágiahasználókat, akik védekezhettek, de a szent törvényt nem szeghették meg, így menekülőre fogták. Az emberek nem egy közülünk valót öltek meg, és ekkor történt valami Roseline lelkében, és végül abbahagyta az ellenkezést...

 - De már késő volt igaz? - vágok közbe hirtelen. Annyira ismerős ez az egész történet. Egy pillanatra felvillan a reggeli látomásom, amiben a lány bocsánatot kér a fiútól, és a környék eléggé lepusztult volt. Már tisztán emlékszem a tűz martalékává vált mezőre is.

 - Az a nap nem ért véget azzal, hogy a varázstudók visszamenekültek a kastélyba - pillant rám Ben.

 - Azért, mert nem ölhettek embereket, igaz? Azt hitték, hogy a kastély, majd megvédi őket. De mi történt a bűbájjal, ami halandót nem enged a falai közé? - kérdezek, mert annyi mindent nem tudok még.

 - Senki sem tudja. Látták leomlani a bűbájt, majd az emberek megrohamozták a kastélyt. Egy ideig védekeztek és igyekeztek nem megölni az embereket, de Zyon esett először a csapdájukba, és erejével három emberrel végzett, majd Lazarus védte Roseline életét, végül, ahogy Alexandre végignézte a felesége megölését, éktelen haragra gerjedve engedett utat az erejének, és lángtengerré változtatta a körülötte lévő helyet. Valahol itt mosódott el a határ, és a csatáról már csak annyi feljegyzés van, hogy nagy volt a veszteség mindkét oldalon. Azzal, hogy a kastély bűbája leomlott, és majdnem teljesen elpusztult, a mágiahasználók elvesztették a tekintélyüket, és a Bölcsek döntést hoztak. Megbüntették az ifjú párt, Lazarus-t visszahívták közéjük, Alexandre pedig elmenekült a büntetés alól -fejezi be a szavait Ben én pedig rá nézek.

 - De végül megtalálták őt?

 - Azóta sem bukkant fel. Fenti lévén halhatatlan, szóval itt élhet valahol a földön... - Ben elakad, és mélyen a szemeimbe néz.

 - De... - nem tudok többet mondani, csak figyelem Ben-t, felemeli a kezét, és belém fojtja a szót.

 - A lányt arra ítélték, hogy testről testre szálljon, s minden új életében tanuljon úgy, hogy nem tudhatja ki is ő. A férfit a húgával együtt jégbörtönre ítélték... azt beszélik, hogy Alexandre mindig követi a lánya lelkét, és végigkíséri útjain - tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, én pedig szólni akarok, de képtelen vagyok. Egy hang sem jön ki ajkaimon, miközben Ben feláll, és megint a szekrényhez lép. Letesz elém két üvegcsét, majd egy vastagabb régi kötésű naplót.

 - Mik ezek? - suttogom, és nem nyúlok hozzájuk.

 - Ez az ital elfeledteti Christine-nel, hogy valaha is ismert. Ez a másik arra jó, hogy emlékezz olyan dolgokra, amiket elfednek előtted - mutat a jobb oldali üvegcsére, amiben átlátszó folyadék van, míg a bal oldaliba enyhén rózsaszín a folyadék - Akkor vedd be, ha készen állsz rá. Ez pedig a napló, ami a tiéd.

 - Az enyém? - hökkenek hátra meglepve.

 - A tiéd. Te írtad - halkul el a férfi hangja, ám amikor felállnék, éles fájdalom nyilall a tarkómba. Odakapok, és érzem, ahogy megered az orrom vére. Sötét foltok úsznak be a szemeim elé, majd elvesztem az eszméletemet...

3. Fejezet - A frakció feje

Bennem volt a félsz, hogy a lány csak átver engem, és igazából el sem fog jönni. A másik lehetőség pedig az volt, hogy csak képzeltem őt, és az is a pasas illúziója volt. Mély levegőt véve akartam elindulni az autóm felé, mikor megfogja a vállam, én pedig ijedten fordulok felé. 

 - Megijesztettelek? - kérdezi ártatlanságot színlelve.

 - Azt hittem, el sem jössz - jegyzem meg gúnyosan, majd zsebre dugom a kezem. Most végre van alkalmam megnézni jeges vonásai mögött a kedvességet, és elutasító jelleme mögé rejtett megismerési vágyat. Igazából nem is különbözik sokban tőlem, csak annyiban, hogy egymás ellenségei vagyunk évszázadok óta. Remélem sosem derül ki a létem, mert az a halálomat jelentené. 

 - Gyere. Apa már vár - jelenti ki közömbösen, de remélem, hogy valójában nem ilyen.

 - Miért olyan fontos neked, hogy elvigyél hozzá? - kérdezem, mikor pár nagyobb lépéssel beérem őt, hogy mellette sétálhassak. 

 - Semmi közöd hozzá - válaszol ellenszenvesen, melyre csak meglepett arckifejezésem a válasz.

 - Kedves vagy - vonom meg a vállam amolyan mit érdekel engem stílusban, és szándékosan a másik irányba nézek.

 - Majd ha odaérünk, megtudod. Apám feladatot adott, és te vagy a feladat. Legyen elég ennyi - parancsol rám, és jelenleg ellenszenv ébred a lány iránt bennem. Nem értem, miért kell ilyennek lennie, de nem is akarok foglalkozni vele. Nem válaszolok, csak elgondolkodom, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy eltűnök, mintha itt sem lettem volna. Lehet, hogy tudja, mi vagyok, és azért visz az apjához, hogy megkínozzon, majd megöljön? Mindent a lehető legtermészetesebben kell tennem, hogy ne így legyen, de ha mégis, akkor önként rohanok a halálomba. Érdekes, mert most először figyelem meg az utat, amerre megyünk. Nem hagyjuk el az iskolát, hanem mellette megyünk, majd egy olyan ajtón megyünk be, amin egy felirat tiltja a bejutást. Gondolom ez neki nem az, így egy kis hezitálás után követem őt. A sötét folyosón elég gyér a világítás, de arra pont elég, hogy lássam, hova lépek. Fejünk fölött csövek futnak végig, gondolom a vízhálózat egy része lehet. Samantha még mindig nem szól hozzám, és egyre jobban érzem, hogy kár volt ide jönnöm. 

  A folyosó végén egy ajtó állja utunkat, amit a lány pillanatok alatt nyit ki egy kulccsal, majd egy lépcsőn megyünk lefelé. Meg akarom tudni, hova visz, de nem akarok feleslegesen beszélni. Ahogy a lépcső aljához érünk, csak pár lépést teszünk, és egy újabb ajtón át egy tágas térbe jutunk. Ahogy körbenézek, nem az eddig látottakat látom, nem egy a fejemben megjelenő sötét és dohos szagú kazánházat, hanem egy klubhelyiség-szerű termet. Velem szemben egy hatalmas kandalló áll, vidáman pattogó tűzzel, és itt-ott fekete bőrfotelek helyezkednek el, egy-egy dohányzóasztalt körülölelve. Mivel ablak nincs, így egy hatalmas, modern csillár díszíti a plafont, mindemellett a falon is lámpák világítanak. El is felejtem, miért is jöttem ide, csak állok, és figyelem a régi képekkel díszített világos falakat, amik csak első pillantásra nem illenek oda, de ahogy hozzászokik a szemünk, már fel sem tűnnek.

 - Jössz? - kérdezi a lány, aki a bal oldalamon áll, alig tíz lépésre tőlem. Eddig észre sem vettem a kávébarna ajtókat, és nem is jut időm a helyiség jobb oldalát szemrevételezni, mert ahogy a harmadik ajtó mögött eltűnik a lány, jobbnak látom követni őt. Belépve kicsit megdöbbenve tapasztalom, hogy a szoba majdhogynem az ellentéte a kinti nagy térnek. Sötét falak, fehér ülőalkalmatosságok. Rengeteg könyv, lépcsős polcokon, és egy hatalmas tömör fa íróasztal rengeteg irattal, fotókkal.

 - Ülj le - hallok meg egy rideg, határozott hangot, melyre összerezzenve fordulok meg. A hátam mögött egy férfi áll az ajtóban.

 - Jó napot, Ivonne Cromwell vagyok - nyújtom felé a kezem határozottan, és eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Várom, hogy viszonozza a kézfogásomat, de sokáig csak nézi felé nyújtott kezemet.

 - Abraham Matthews - rázza meg határozottan a kezem, majd hamar elengedi, és a nagy íróasztala mögé ül. - Kávét?

 - Kérek, köszönöm - felelek röviden, de még mindig ugyanott állok. Végül lassan mégis leülök az egyik fehér fotelba, miközben Samantha kávét tölt nekem, és elém teszi. Cukrot és tejet is kapok, de nem teszek bele semmit. Csak tisztán iszom. Egyetlen kortyot engedek le nyelőcsövemen a gyomromba, majd tenyeremben pihentetve a bögrét, pillantok fel a férfira. Arca határozott, szemei alatt sötét karikák éktelenkednek. Tekintete valamilyen megmagyarázhatatlan keserűséget tükröz, de elegáns fekete öltözetbe burkolt megjelenése mégis tiszteletet parancsoló, nem megtört, vagy elgyötört. Az egész lénye pontosan ugyanolyan távolságtartó, mint apámé az ismeretlenekkel szemben. Jobb keze kisujján egyetlen ékszert vélek felfedezni, egy hatalmas arany pecsétgyűrűt, melyen egy kígyó és egy rózsa ölel körbe egy kardot. A kígyó száját kitátva marna a rózsába, ha a markolat nem állna az útjába. Az egész kép alatt egy zöld kő pihen, s néha megcsillan rajta a lámpa fénye. Egy pillanatra megrezzen a tekintetem. A gyűrű túlságosan is ismerős nekem. Még Ben mesélt egy ilyenről, ami egykor még a családunké volt. A nagy csaták alatt veszett el, s azóta senki nem találta. Ráadásul a családunk régi címerén is ugyanez a szimbólum volt. Létezik, hogy ez a gyűrű az lenne? Ha igen, akkor az ő jelenlétükben nem nyúlhatok hozzá, mert akkor a zöld kő felizzik, felismervén jogos örökösét, és nekem végem.

 - Úgy hallottam, Samantha mentette meg az életed egy korcs boszorka támadásától. Megsérültél? - hallom meg a férfi érdes hangját és összerezzenek. Elkapom tekintetem a gyűrűről, habár már ő is észrevette, hogy folyamatosan azt nézem.

 - Igen... Rám támadt, én pedig tehetetlen voltam. Még a közelébe sem férkőztem, de várjon, micsoda? Boszorkány? - kapom a szám elé a kezem hitetlenkedéssel keveredett ijedelemmel, hogy teljes legyen a szerepem. 

 - Megnézhetem a sebet? - kérdez, majd szó nélkül feláll, én pedig megrémülök. Ha az a gyűrű tényleg az, akkor nekem itt lesz végem. Feltéve, ha ismeri a használatát, és nem csak egy csecsebecseként tekint rá. 

 - Persze - felelek röviden, majd felhúzom a fekete pulóverem a köldököm fölé pár centivel, ami alatt átázott a kötés, ő pedig szó nélkül tépi le onnan, és vizsgálja meg a sebet, majd az egyik polchoz lép ahonnan egy dobozkával és egy gézlappal jön vissza.

 - Ha nem vigyázol, elfertőződik - szól, és kicsit erőteljesebben nyomja rá ujját a sebemre, amire felszisszenek. Szerencsémre a bal kezével kenegeti a sebem, én pedig emiatt megnyugszom. Aztán végre véget ér a kínzásom, és felteszi a gézlapot, én pedig hálásan rejtem a a pulóverem alá az enyhén fájó sebemet, hogy utána ismét megfoghassam a kávésbögrémet. 

 - Köszönöm... - válaszolok halkan, majd a férfi int a lányának, aki erre elhagyja a szobát. Nem örülök neki, de ez van. 

 - A lányom azt mondja, megbízható vagy. Elhiszem neki, de attól még én nem fogok benned megbízni. Mi egy olyan csoportot vezetünk, amik azokat a lényeket üldözik, akik olyanok, mint az a férfi, aki meg akart ölni. Ők ezt teszik - vázolja fel röviden a helyzetet, én pedig hallgatom őt.

 - De mindegyik ilyen? Mármint honnan tudja, hogy azért, mert az a férfi meg akart ölni, akkor a többi is ugyanolyan? - kérdezem laikusként. Emellett igen naivan hat a kérdésem, de már világossá vált az, hogy mibe is csöppentem. A helyzet komolysága egy kicsit visszariaszt, de tudom, hogy meg tudnék vele birkózni, ha ez a férfi a bizalmába fogad.

 - Ugyan, ne higgy a tündérmesékben. Tudod az én családom évszázadokig visszavezethetően üldözte a mágiahasználó lényeket, és ha kellett, felléptek ellene. Ezek a lények pusztulásra vannak ítélve - jelenti ki határozottan, én pedig csak pislogok. Sértő, hogy így beszél rólunk, és elég nehéz lesz elkülöníteni a kettőt. 

 - Értem - mondok csak ennyit, mielőtt még elrontanám az álcámat.

 - Ez a gyűrű, amit az előbb kiszemeltél - mutatja fel a jobb kezét, és én megint a gyűrűt bámulom - Egykor az egyik ősöm vágta le a legnagyobb ellensége haldokló feleségének kezéről. A mendemondák úgy tartják, hogy régen a boszorkák uralták a földet, de mi visszavettük tőlük. Volt egy nagy csata, ahol kiderült, hogy az a férfi, és az én sokadik ükapám barátok voltak, egészen addig, amíg el nem tűnt ez a férfi. A csatán ismét összetalálkoztak, és akkor derült ki, hogy hazugság volt. Ez az Alexandre megölte az ükapám szeretteit, így ő is bosszút állt. Azóta vannak a feljegyzések, hogy figyeljünk, kit veszünk be a frakcióba, mert a fennmaradt lények szeretnek beépülni közénk - sóhajt a férfi, majd az íróasztala mögé sétál ismét, és egy ideig a gyűrűjét forgatja a kezében. - Arra még nem jöttem rá, hogy mire is jó ez a gyűrű, viszont az tudom, hogy a közelben van az a család, akiket valójában üldöznünk kell.

 - Értem - mondok megint csak ennyit, hiszen felesleges lenne vitába elegyedni vele.

 - Készen állnál csatlakozni közénk, és átmenni a teszteken? - pillant rám hűvösen, és sürgetve várja válaszom.

 - Csatlakozni? Ez valami félreértés lesz - rázom meg hevesen a felem tiltakozva, és most először őszinték a reakcióim. - Samantha azt mondta hogy ön csak elmagyarázza, mit láttam...

 - Sam okos lány, ha látott benned valamit, az úgy is van, különben nem lennél itt - felel, és bármennyire is szeretnék látni egyetlen apró érzést az arcán, csak ridegségbe ütközöm.

 - Tévedhet is, én csak rossz helyen voltam, rossz időben... - válaszolok határozottan, miközben a lánya tévedhetetlenségét megkérdőjelezem. 

 - Samantha az egyik legjobb a csapatban - tekintete fenyegetőn villan, és arcizma rándulása jelzi ridegsége megingathatóságát. 

 - De senki sem tökéletes. Nézze, én nem tudom, hogy mit akar tőlem, és miért akar beszervezni a szektájába, de én nem az a lány vagyok. Megtámadott az a bolond pasi, és ebből már egyből azt feltételezi az ön tévedhetetlen lánya, hogy beillek valami őrült boszorkányüldözési balhéba, ez nem így megy - élem bele magam a szavaimba, miközben végig a férfi arcát fürkészem. Szinte belelovalom magam a rögtönzött beszédbe még arcom is kipirul, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. Felháborodásom viszont csak játszott, de mindent meg kell tennem a tökéletes szerepért. Ezzel nem mondom azt, hogy nem hibáztam, hiszen számtalan ormótlan hibát ejtettem, de eddig talán nem tűnt fel neki. Habár rideg arcáról nem sokat olvashattam le, így nem állapíthatok meg semmi biztosat. Ahogy abban sem lehetek biztos, hogy mindent elmondott nekem erről a csapatról, vagy a történetről, amiről jómagam is keveset tudok.

 - Ez nem szekta. Ez a Frakció. Egyszerű név, egyszerű célok, egyszerű világnézet. De nem mondhatok többet, amíg nem vagy a csapatunk tagja - áll fel a székből, ami azt jelenti, hogy lassan ideje távoznom, és hogy őszinte legyek, nem is akarok maradni.

 - Egy olyan csapaté, ahol embereket ölnek pusztán azért, mert mások, mert vannak köztük olyanok, akik rossz szándékúak - jegyzem meg gúnyosan, nem tisztelve a korát, miközben felállok a székből. A bögrét erősebben teszem le, így az erősen koppan a fém tálcán. Ez épp elég, hogy a férfi végre felém forduljon.

 - Ez a frakció nem csak ennyi, szóval arra kérlek, hogy gondold át, és ha így teszel, kérlek értesíts engem, vagy Samanthát - néz rám, én pedig nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Tényleg ennyire kellene nekik új ember? Azok után, hogy a fejéhez vágtam egy csomó dolgot, ráadásul még pimasz is voltam, még mindig bevenne. Valahogy kétlem, hogy könnyű menet lesz bekerülnöm. 

 - Úgy lesz... Viszlát - fordítok neki hátat, majd a kilincsre siklik a kezem. Egy pár másodpercig várok, mintha hezitálnék, majd végül elfordítom a gombot, és végül kijutok a folyosóra. Samantha még mindig ott áll, készen arra, hogy visszakísérjen a főbejárathoz. Még félúton sem járunk, mikor Samantha megköszörüli a torkát, és én felé fordulok.

 - Tudod, apám nem a legkedvesebb ember, és nem a legjártasabb abban, hogy kell szépen megkérni valakit valamire, szóval én csak azt akarom mondani, hogy kérlek gondold át - néz rám, és most először kapok tőle egy félmosolyt is, ami meglep, és enyhén felvonom a szemöldökömet. 

 - De a gyilkosság, akkor is gyilkosság marad... Ez az egész, amiben ti vagytok... Egy kicsit sem érzed brutálisnak? - kérdezem ha már megjutalmazott egy csepp őszinteséggel. 

 - Szerinted az normális, hogy a boszorkányok csak úgy megölhetik valaki anyját büntetlenül, ezzel félárvává téve egy öt éves lányt? - fakad ki, én pedig zavarba jövök. 

 - Sa..sajnálom, én nem tudtam - kérek elnézést, de ő csak legyint.

 - Nem erőltetünk semmit, még ha úgy is látod - zárja le a témát ennyivel, miközben hosszú haja eltakarja arcát, ahogy lehajtja fejét. 

 - Akkor elárulod végre, hogy miért mondtad, hogy én vagyok a feladatod? - kérdezem meg végül, mert ez a dolog fúrja az oldalam, mióta megemlítette.

 - Apa velem máshogy viselkedik, mint a többi jelölttel, akiket kiképeznek, de mindegyikünknek van egy végső feladata. Az pedig az, hogy beszervezzenek egy embert a csapatba, akiről azt gondoljuk, hogy befogadóképes, és elég erős a küldetésünkben részt venni - válaszol, és most sokkal barátságosabbnak tűnik, mint mikor háromkor találkoztunk a főbejáratnál. 

 - De miért én? Csak megmentettél, és ennyi, nem is ismersz - felelek, miközben követem őt a szabadba. A nap már lemenőben van, és az órámra nézve nyugtázom, hogy lassan fél hat lesz. 

 - Pont ez a lényege. A váratlanság. Hogy miképp reagál az ember magára a tényre, hogy léteznek boszorkányok, te pedig jól fogadtad a helyzethez képest - magyaráz tovább, és lassan tér vissza a ridegsége, amit már tudok, hogy az apjától örökölt. 

 - De ha nemet mondok, akkor megtoroljátok? - kérdezek hirtelen, ami kimondva elég ostobán hangzik.

 - Nem. De nem hiszem, hogy nemet mondasz - bólint magabiztosan, miközben elhagyjuk a főbejáratot, és folytatjuk az utat a kocsimig.

 - Honnan veszed? - szaladnak a szemöldökeim a magasba, majd megállok egy fekete mini Cooper mellett, hogy előhalásszam a táskámból a kulcsokat.

 - Mert tudom. Hajt a kíváncsiság, és eddig senki nem mondott még nemet nekem - mosolyodik el magabiztosan, közben megtalálva a kulcsomat, egy gombot nyomok meg a kulcson, ami kinyitja a kocsit. Bedobom a táskámat, majd beülök, és beindítom az autót.

 - Több kell ahhoz, hogy igent mondjak - jelentem ki határozottan, arra utalva, hogy ez a kevés információ nem győzött meg.

 - Meglátom mit tehetek! - bólint Samantha, majd hátat fordít, és elindul arra, amerről jöttünk. Én pedig magamra zárom az ajtót, majd feltekerve a rádiót, elindulok hazafelé. Közben a nagybátyámat tárcsázom, és mikor felveszi, épphogy csak köszönni tud.

 - Beszélnünk kell! Mindent el kell mondanod a Frakcióról, és a végzetes vereségünkről...

------------------

Sziasztok!

Meg is jöttem a 3. fejezettel, remélem tetszett :) Köszönöm szépen az eddigi három feliratkozót, remélem sosem okozok nektek csalódást! Szívesen fogadom ezen kívül a kritikákat akár pipa, akár komment formájában, és az új feliratkozókat is örömmel látom. 

Nemsokára megkezdődnek a munkálatok fejléc és design ügyben is :) Nem is húzom tovább az szót, csak arra kérlek titeket, hogy hagyjatok magatok után egy apró jelet!

XoXo, Tatia  

2. Fejezet - Én nem megyek sehová...

Igazat kellett adnom Christine-nek. beszélnem kell majd Bennel a látomásomról, de képtelen vagyok neki erről bármit is elárulni. Nem akarom, hogy aggódjon, folyton ezt teszi, mintha nem lenne elég anya és apa. Néha már kezd egy kissé gyanús és kínos lenni, hogy sokszor veszi át az apám szerepét, de végül is apa nem akad ki rá. Sőt szinte hidegen hagyja, bár ő mindig is ilyen volt. Ő csak vezette a kovent, és néha befogad egy-két mágiahasználót. Készülnek valamire, de nem avattak eddig még be. Nem véletlenül lakunk itt körülbelül tíz éve. Eljöttünk előző otthonunkból, mert ott állítólag legyőztek egy emberi frakciót, de szemtanúk is maradtak. Ezért hagytuk el Angliát. Nem nagyon emlékszem a helyre, és jobban szeretem ezt a házat, ezt a környezetet. Remélem a főiskolán is el fognak fogadni, és nem kell küzdenem a beilleszkedéssel. 

 - Hát itt meg mi folyik? - csattan fel a barátnőm mellettem, s ezzel kibillent a gondolatmenetemből, hogy én is az épület felé fordíthassam a fejemet. A vöröses főépület tekintélyesen terül el előttünk, viszont előtte hatalmas embertömeg morajlik, mintha darázsfészek lenne. Ahogy közelebb sétálunk, a tömeg egyre hangosabbá válik, bár még mindig nem lehet semmit sem érteni a beszélgetések egyvelegéből. Arra is rá kell jönnünk, hogy ez a sok lézengő nem direkt van itt, hanem valami nagy baj történt. 

 - Ne haragudj, meg tudod mondani, mi történt itt? - kérdezek meg egy vörös hajú lányt, aki a tömeg szélén nézelődik. 

 - Egy tanárral történt valami. Állítólag meghalt - fordul felém, hogy farkasszemet nézhessek zöldesbarna íriszeivel. 

 - Micsoda? - hüledezik a barátnőm, majd arrébb rángat. - Szerintem most menjünk haza!

 - Miért mennénk? - kérdezem őt, miközben a tömeget figyelem a háta mögött. Azon belül egy férfit, aki túlságosan is gyanúsan viselkedik.

 - Figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezi Christine, mire én csak megfordítom, és a fülébe suttogok.

 - Látod azt a pasit ott? - bökök a fejemmel finoman a barna hajú, magas, fekete bőrdzsekit és szürke farmert viselő, a bejárat mellett toporgó pasas felé.

 - Nem rossz - vigyorodik el kétértelműen, majd rám pillant, mire én összeráncolom a szemöldökömet.

 - Bolond vagy. Csak nekem gyanús? Nézd, most pedig bemegy - pillantok arra a helyre, ahol alig pár perce állt a fickó de Christine már nem láthatta eltűnni a kapu mögött.

 - Mi van akkor? Lehet, hogy helyszínelő - morog a mellettem álló szőkeség, majd szembefordul velem.

 - Nem, ő nem helyszínelő. Bemegyek - indulnék el de érzem a csuklómon Christine vékony ujjait.

 - Nem lehet! Ive, ne keveredj bajba az első napon! - kérlel de én hajthatatlan vagyok, és kiszabadítom csuklómat a kezéből. 

 - Rossz megérzésem van, oda kell mennem. Vigyázok magamra, oké? - lépek közelebb hozzá, mire végre felveszi velem a szemkontaktust.

 - Oké, de viselkedj emberien - suttogja, hogy senki ne hallja meg, én pedig már el is indulok. Ahogy a kapu felé közeledek, egy pillanatra eszembe jut, hogy át sem fogok jutni, de végül tévednem kellett. Egy fiatal, sminkben hiányt nem szenvedő barna hajú lány jelenetet rendezett valami sminkcucc miatt, így eszükbe sem jutott velem foglalkozni. A beszélgetés Christine-nel nem húzódott rövidre, így a pasi még nem tűnt el a látókörömből, éppen elcsíptem, ahogy befordul a hosszú folyosó végén, és én gondolkodás nélkül követem őt. A távolból hallok egy zárkattanást, és én igyekszem a szoba felé, ahol eltűnt az ismeretlen férfi. Szinte futva teszem meg a távot, majd egy ajtóhoz érek, ami résnyire nyitva van. Belépve először senkit nem veszek észre a szobában. Két oldalt könyvespolcok emelkednek a plafonig, és a legalább két méter magas ablakon alig jön be fény, mivel a mélyvörös függöny szinte teljesen el van húzva. Látszólag senki nincs idebenn, én mégis érzem, hogy az a furcsa alak ide jött be. Különös, fanyar illatot hagyott maga után, amit már a folyosón is éreztem. Mégsem mozdulok percekig az ajtótól, majd végül behajtom magam mögött azt. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy bezárul mögöttem, és a következő pillanatban felemelem a kezem, hogy a függöny látszólag magától eltűnjön az ablak elől, és az ablakon keresztül beáramolhasson végre a nap fénye. Így az egész szoba máshogy fest. Még mindig nem látom a férfit, és ezért a balra lévő ajtó fele indulnék el, ha a lábaim megmozdulnának végre.

 - Tudom, hogy itt vagy - suttogom magam elé, majd megérzem őt a hátam mögött.

 - Ki vagy te, és mit akarsz? - érdes hangjára borzongás fut végig a hátamon, és megfordulnék, de nem tudok. Erősen tart valami igével, én pedig próbálok szabadulni.

 - Ezt én is kérdezhetném! Engedj el! - felelek dacosan, visszanyerve a hangomat, mire csak egy halk és rövid nevetés a válasz.

 - Nem vagy olyan helyzetben, hogy megmond, mit tegyek - még mindig a hátam mögött van, és a hajamon érzem érintését miközben lehelete csiklandozza nyakamat. Egy pillanatra ellenszenvet érzek a férfi iránt, ami elegendő ahhoz hogy összeszedjem az erőmet, és egy pillanatra hunyom le csak szemeim. Alig pár másodperc után a lábam mozdulatlansága szertefoszlik, én pedig szembe fordulok vele, és a falnak taszítom.

 - Nem ismersz! Te vagy a gyilkos? - kérdezem, mintha annyira jól ismerném az itt történt baleset részleteit, holott semmit sem tudok. 

 - Én? Dehogy. Nekem kellett volna megvédenem - nyöszörög, ahogy alkarom a torkát nyomja. Válaszára viszont én lepődöm meg, és a szorítás enyhül, amit ki is használ, és a kezem a hátam mögé csavarja. Én akaratlanul sikoltok fel, mire ő befogja a számat.

 - Ide figyelj kiscsillag, ha nem vigyázol, és elcseszed az álcámat, nem fog érdekelni, hogy varázsló vagy, hanem megöllek, értve vagyok? - suttog a fülembe, melytől megint a hideg ráz. Próbálok szabadulni, és nagy nehezen elérem, hogy a csuklómon lévő karrkötőből tüskék pattanjanak ki az erőm használatával, és végre elenged, én pedig három lépést hátrálok.

 - Te figyelj! Ha kiderül, hogy te ölted meg a fickót, te vigyázz magadra! - emelem fel a kezem, és meglendítem a kezem, ő pedig a könyvespolcnak repül, leverve nem egy könyvet. Persze ő sem rest, és visszakapom ugyanezt. Hátam túl erősen csattan a polcoknak, és a lehulló könyvek engem is eltalálnak. Igyekszem felemelt kezemmel védeni a fejem, és visszatámadni egy újabb széllökéssel, melyre megtántorodik, majd az asztalon lévő ceruzatartó tartalmával rögzít a falhoz. Pedig nem vagyok gyenge, esküszöm, hogy nem, de az egyik ceruza az oldalamba fúródik, melyre ismét egy sikoly szakad ki a torkomból. Ő közelebb lép hozzám, én pedig dühösen nézek fel rá. 

 - Elég volt, vagy folytassam? - kérdezi egy önelégült vigyorral, miközben elém guggol. Kihúzza az oldalamból a ceruzát, és a kezében forgatja azt.

 - Nem bánthatjuk egymást, össze kellene fognunk - sziszegem vádlón az arcába, miközben igyekszem a fájdalmam nem figyelembe venni. 

 - Ahogy nem fedhetjük fel egymást. Belőled kinézem, hogy megtedd! - fürkészi barna szemeivel az én zöld íriszeimet, majd léptek zajai jutnak el a fülembe.

 - Miért?

 - Most én kérdezek! Ki vagy te?

 - Semmi közöd hozzá, engedj el! - kiabálok rá, hátha meghall valaki, és a léptek közelednek, aminek nagyon is örülök. 

 - Nem végeztünk - áll fel, és mire kiegyenesedik, haja szőkévé változik, és arca is eltorzul. Ahogy rám néz, egy pillanatra látom, hogy elgondolkodik, mit tegyen, de nincs ideje cselekedni, az ajtó nyílik, és felé iramodik egy fekete hajú lány, akit könnyedén arrébb taszít egy széllökéssel. 

 - Rohadt korcs - kiabálja utána, majd észrevesz engem. Igyekszem meglepett és fájdalmas arcot vágni, amit el is hisz, hiszen odarohan hozzám, hogy kiszabadítson.

 - Köszi - pillantok rá hálásan, ahogy felsegít.

 - Te vérzel - nézi a sebem, amiről majdnem megfeledkeztem - Ő tette ezt?

 - Aha. De ki volt ez?

 - Nem tudom... - pillant rám erősen kihúzott szemeivel, amik olyan kékek, ami kicsit irreálisan hat.

 - Te is láttad, hogy.. Nem is tudom. Azokat a ceruzákat is úgy mozgatta, hogy hozzájuk sem ért - motyogom halkan, nem akarom, hogy kiderüljön az első nap, hogy mennyire jártas vagyok a mágiában - És téged is úgy taszított el, hogy hozzád sem ért.

 - Dehogy is. Éreztem, hogy fellökött. Biztos rosszul láttad beverhetted a fejed, vagy valami - rázza meg a fejét, és érzem, hogy csak terelni próbál.

 - Nem, hozzád sem ért,láttam. Én nem ütöttem be a fejem, mi van ebben a suliban? - kérdezem, és kicsit kezdek hisztérikus lenni.

 - Nyugodj meg! Minden rendben lesz, gyere elviszlek apához. Ő majd segít - pillant rám, én pedig kihátrálok nyugtató érintés elől. 

 - Miért vinnél apádhoz? Ő nem tud ezen segíteni, az az ember valami fura torzszülött volt - csóválom meg a fejem, majd elindulok a szobából. Haza kell mennem. Apáék biztos tudnak arról a pasasról valamit, hiszen elég sok boszorkányt ismernek. 

 - Kérlek szépen! Apa meg fogja neked magyarázni - fordít vissza, én pedig már szerepet játszom vele szemben. Ilyen mázlim nem lehet. Hiszen ez a lány még csak meg sem ijedt, hogy az a pasi érintés nélkül fellökte. Biztos vagyok benne, hogy ez a lány a frakció egy tagja, vagy az egyik tag rokona.

 - Nem is ismerlek, én inkább elmennék - veszem fel a kabátomat, majd begombolom magam előtt, hogy senki ne vegye észre a foltot. 

 - Nem mehetsz el! - áll elém, és a kedves tekintet egyből jegessé vált.

 - Na figyelj, most hazamegyek, és itt a számom - firkantom rá egy, a táskámból előhalászott tollal egy füzetből kitépett lapra a számomat. - Ivonne vagyok, megígérem, hogy ha hívsz, bármit hajlandó vagyok meghallgatni, de nem maradhatunk itt.

 - Samantha Matthews. De nem foglak hívni. Háromkor légy az egyetem bejáratánál, egyedül gyere! - a légkör még mindig fagyos, és ha nem az lennék, ami, meg is ijednék tőle. Nem lehet nálam sokkal fiatalabb a lány, mégis elég határozott. Nem értem, miért olyan fontos neki, hogy elmenjek az apjához de megteszem. Már abban a percben gyanús volt, ahogy fellépett azzal a másik boszorkánnyal, ezért próbáltam kiszedni belőle többet. Tud rólunk, máskülönben ijedten elrohant volna. Tudnia kell rólunk. Így óvatosnak kell lennem, ha tényleg elmegyek vele a találkozóra. Így csak köszönés nélkül hagyom hátra, semmiféle jelet nem adva, hogy ott leszek, vagy sem, mindenképpen beszélnem kell apával, és Bennel. Így csak kisétálok az épületből, és a tömeg ami érkezésünkkor ott volt, már eloszlott. A mentő is elment már, és sehol nem látom Christine-t. A telefonom után kutatok, majd a számát tárcsázom, hátha felveszi de csak kinyomja így egy rövid üzenetben jelzem neki, hogy hazamentem, és el is indulok a hosszú úton.

Fél óra múlva már otthon is vagyok, és a hatalmas és rideg hall most telve van élettel. Két-három fős csapatok vannak itt-ott az ablaknál és a kandalló mellett, és csendesen sustorognak valamiről. Nem figyelnek rám, hanem belemélyednek a témájukba, így felsietek a hatalmas, faragott fa korláttal díszített lépcsőn, hogy a folyosó végén lévő iroda felé vehessem az irányt. Kezemet ökölbe szorítom, hogy bekopoghassak, de tervemet megváltoztatva a gömb alakú kilincsre fonom ujjaimat. Csendesen nyitom ki az ajtót, ami egy olyan dolgozószobába vezet, aminek a falai szürkék, díszítése pedig az a néhány múlt századi ijesztő kép az őseinkről. Beljebb lépek egyet a vékony folyosón, majd megtorpanok. Az ajtótól ugyanis egy vékony folyosó vezet a nagyobb térig, és a folyosó másik oldalán egy beugró van. Onnan jönnek a hangok, és bár nem szép dolog, kíváncsi vagyok arra, miről folyik a beszélgetés. 

 - Szóval arra kérsz, hogy eskessem fel a lányomat majd küldjem el? - hallom meg apám feszült hangját.

 - Nem. Arra kérlek, hogy higgy benne és támogasd! - válaszol Ben túlságosan is nyugodtan.

 - Akkor minek kellene elköltöznie? - csendül fel anya aggódó hangja, melyből leszűröm hogy valami készül.

 - Hogy még véletlenül se adjuk meg az esélyét a lebukásának... - csendül fel Ben nyugodt hangja, majd hosszú csendes percek következnek én pedig már ott vagyok, hogy kiosonok az ajtón, hiszen így is elég nagy bűntudatom van a hallgatózás miatt, ám én mégis maradok - Nézzétek, ti évtizedek óta hangoztatjátok, hogy a békefenntartók leszármazottai vagytok, de nem csináltok mást, csak rejtőztök, és ha a frakció a közeletekbe ér, menekültök. Mint legutóbb...

 - Mert rég nincs akkora erőnk, mint az elődeinknek. A felesketés is egy lassan kihalt hagyomány, Ben! - csattan fel apám, melyre én is összerezzenek. 

 - Ez nem magyarázat. Sosem fog teljesülni a jóslat, ha nem teremted elő a megfelelő körülményeket. Tíz év, Lester, és a férfi feltámad... - Ben nyugodtsága egy pillanatra semmivé foszlik, ahogy meghallom tenyerének csattanását a tömör fa asztalon.

 - Te vagy az egyetlen, aki ezt még elhiszi, hát nem látod? - végre anya is felszólal, és hangja megremeg, ahogy a két férfi közé rekedt.

 - Mert én vagyok az egyetlen, aki... - a nagybátyám egyre idegesebb, és a félbeharapott mondat az, ami arra késztet, hogy betoppanjak közéjük.

 - Te vagy az egyetlen aki? Folytasd Ben bácsi, hallani akarom - hangom rekedt, és kíváncsi, a benn lévők arca meglepettségről árulkodik. Én pedig teljesen elfelejtettem ideérkezésem célját.

 - Ivonne, te mit keresel itt? - csendül fel anya hangja ijedtebben, mint hitte.

 - Ide jöttem, mert beszélni akartam veletek, és akkor meghallottam, hogy rólam is szó van - nyerem vissza a határozottságomat, miközben kezem ökölbe rándul.

 - Miről akartál beszélni? - kérdezi apa feszülten.

 - Arról, hogy megöltek egy tanárt a suliban, és egy boszorkány rám támadt és egy ember mentett meg - hadarom egy mondatba a napomat.

 - Ki volt az a férfi? - kérdez Ben, mintha csak ő lenne az egyetlen, akit érdekel.

 - Nem tudom, meg akart ölni, és elég erős volt. Nem számítottam rá, de nem is érdekel, sokkal inkább foglalkoztat, hogy ki volt az a lány - tárom szét a karomat, hangom viszont nyugodt, ami apának nem tetszik a tekintetéből ítélve. 

 - Ne foglalkozz vele, elmegyünk! - adja ki utasításba apám, és most először érzem azt, hogy ezt nem akarom.

 - Nem! Nem megyek sehová. Békefenntartó vagyok, nem üldözött. Azt hiszem, a lány nagyon is ismeri a fajunkat, mert nem ijedt meg, mikor rátámadt a fickóra - fonom keresztbe a karomat a mellkasom alatt, és egyedül Ben mutat felém érdeklődést.

 - Mit tud? - hagyja el eme két szó a nagybátyám ajkait.

 - Nem tudom. Ma találkozom vele háromkor, csak rendbe teszem magam... Az a pasi érti a dolgát - húzom le a kabátom cipzárját, hogy széttárva megmutathassam véres felsőmet, amin egy apró lyuk éktelenkedik. 

 - Ez nem játék, Ivonne. Még ma elmegyünk - pattan fel anyám, és kiviharzik a szobából, mindenféle reakcióra számítottam, de erre nem.

 - Apa, én nem megyek sehová. Egész életemben azt tanítottad, hogy az én feladatom beépülni egy ilyen frakcióba. Lehet, hogy pont megtaláltam azt. Egész életemben azt tettem, amire kértél, hogy egyszer én is hasznos legyek, hogy a népünk erősebb legyen, hogy szétbomlasszuk az egész frakciót, nem hagyom annyiban - rázom meg a fejem ellenkezve, miközben határozottan tartom a szemkontaktust. 

 - Ivonne, ez veszélyes, nem hagyhatlak csak így magadra. Beépülni teljesen más, mint a gyakorlatok és az elméleti órák - néz rám, és már nem feszült, csak csalódott, mintha fájna neki, hogy ellenszegülök.

 - Tudom. De egész életemben erre vártam. Én nem akarok menekülni tovább, hanem azt akarom, hogy ez az egész jóslat valóság legyen. Tényleg hinni akarok benne, még akkor is, ha nehéz - pillantok lopva Benre, mikor a jóslatot említem. Néha tényleg szeretném, ha akkora hitem lenne, mint neki. 

 - Rendben - sóhajt egy nagyon apa - De be kell költöznöd a belvárosba, és mindent magad mögött kell hagynod. Beleértve Christine-t is.

 - Mi? Miért? - hagy alább a mosolyom, ami azt volt hivatott jelezni, hogy csatát nyertem.

 - Ő nem a békefenntartók leszármazottja, ő nem tudhat a küldetésedről. Úgy kell tenned, mintha nem ismernéd - folytatja apa a súlyos szavakat.

 - De hogy mondom el neki anélkül, hogy megtudná a feladatomat? - kérdezek vissza hűvösen.

 - Ne szaladj annyira előre - szól közbe Ben halkan, ám mintha mégis tőle zengne a szoba - Menj el a találkozóra, utána pedig gyere vissza, és megbeszéljük. Ha tényleg a frakció tagja, akkor foglalkozunk a többi dologgal.

 - Értettem - bólintok, majd hátrálok egy lépést, és ha nem bánják, akkor elhagyom a helyiséget. Biccentenek felém, majd összesúgnak, ami már nem érdekel. A szobám felé veszem az irányt, miközben a gondolataim ragadnak magukkal. Nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy ha úgy hozza a találkozó, elhagyjam az otthonom de ez kiderül. Így hamar elkészülök, és kivételesen kocsiba szállva indulok el az egyetem felé, ahol még nem tanultam, de máris bajba sodortam magam. Fél háromra érek oda és fel-alá sétálgatva várom a lányt, aki megmentett. Mikor elmúlik három, már majdnem elindulok haza, ám megérzek egy érintést a vállamon, majd szembetalálkozom a jég kék tekintettel...

-------------------

Sziasztok! Megérkezett a 2. fejezet, bocsánat, hogy csak ma, de elillant a netem, és nem tudtam visszavarázsolni, de most itt a net, és a rész is kész. 

Bővítettem a szereplőket, és folyamatosan pakolok be oda még szereplőket, mert nincs mindegyik karakter megálmodva. Kikerült egy kis leírós rész is, amiben részletesebben beszámolok a fajokról, és a csoportokról., amik esetlegesen megjelenhetnek a történetben. Remélem tetszeni fog, és ne felejtsetek el pipálni, ha akartok komizni, és egy-két feliratkozót is szívesen látok.

XoXo, Tatia

1. fejezet - Első nap

A hatalmas házunk Cambridge-től alig tizenöt kilométerre tornyosul a magasba, a semmi közepén. Azért persze nem a semmi közepe, de mindenhol csak fák vannak, és nem messze tőlünk egy halastó. Kicsit unalmasnak hangzik, de itt nőttem fel. Innen jártam gimibe, aztán persze volt egy négy éves kihagyásom, mert nagyon szerettem volna egyetemre járni, de apámék nem engedték, amíg mindent ki nem tanulok arról, ami vagyok. Mert nem vagyok átlagos ember, ahogy a családom, és a legjobb barátnőm Christine sem az. Mágiahasználók vagyunk, legalábbis a szüleim ezt a szót használják a boszorkány helyett. Szerintük lealacsonyító, és valahol egyet értek velük, bár szerintem ez felesleges, mivel azt sem hinnék el, hogy léteznek ilyen emberek. Visszakanyarodva az eredeti témához, kihagytam négy fontos évet az életemből, hogy felkészülhessek arra, ami rám vár szerintük. Most viszont nem tarthatnak vissza, lassan betöltöm a huszonhármat, és szeretnék valamilyen végzettséget, ha azt akarják, hogy beépülhessek az emberek közé. Nem is mondtam, hogy mi az egyik fő család tagjai vagyunk. A békefenntartók közé tartozunk, és az a feladatunk, hogy felkutassuk az ellenünk szövetkező emberi frakciót, és beépülve érjük el a fajunk védelmét. Nevetséges, de meg kell tennem, ez a kötelességem, így neveltek. 

 - Ivonne! - robban be a szobámba egy szőke hajú lány, én pedig meglepetten pislogok felé. Végignézek feszes fekete nadrágján, halvány rózsaszín topján, és rá kell jönnöm, hogy én még a hófehér köntösömben bámultam szőke, most épp kiegyenesített fürtjeimet.

 - Mit csináltál a hajaddal? - kérdezem, majd végre felállok a tükör elől, hogy vaéami normális göncöt vehessek fel. 

 - Befestettem. A te hibád, te mondtad, hogy próbáljam ki - keni rám, és felrémlik, hogy tényleg mondtam neki még két héttel ezelőtt. 

 - Ben ki fog nyírni - húzom el a számat. Az említett férfi az én nagybátyám, és az ő mostohaapja. Még kicsi volt, mikor megmentette őt az emberektől, de sajnos a szüleit már nem tudta kihozni az égő házból. 

 - Nem érdekel. Huszonkettő vagyok. Ez még az ő idejében is felnőtt kor volt - nevet fel, miközben én felveszek egy farmert, és egy laza felsőt. Nem akarok kitűnni az első napomon az egyetemen. Kihúzom a szememet fekete szemceruzával, majd parfümöt fújok magamra. 

 - Furcsa lesz megint az iskolapadban nem? - kérdezek a hirtelen beállt csend megtörése céljából.

 - Aha, de már várom... - Christine mindig olyan izgatott volt, azt hiszem kicsit olyan, mint egy nagyra nőtt tizenhat éves. 

 - Te hiszel ebben a próféciadologban? - kérdezek ismét, mikor már a lépcsőn sétálunk le a konyhát kikerülve. Nem akarok reggelizni, csak ki akarok végre szabadulni a házból. Örülök, hogy most Christine sem ellenzi.

 - Hogy mi...ja! Hát nem tudom. Végül is lehet benne valami nem? - pillant rám, és már tudom, hogy nem nagyon figyelt a hajnali elméleti órán, amit Ben tartott.

 - Olyan furcsa ez az egész, hogy az a két szerelmespár bűnhődik, és miattuk lettünk egy elfeledett nép - ráncolom össze a szemöldököm, miközben összehúzom magam előtt a kabátomat, hogy megvédjen a hűvös hajnali szellőtől.

 - Nem hiszel benne, igaz? - pillant rám, de nem viszonozom, csak a szemem sarkából érzem, hogy engem figyel.

 - Nézd, ha létezne az a lélekegyesülős dolog, akkor nem akarnának olyanhoz hozzáadni a szüleim, akit nem is ismerek, ez nem szerelem... Ez az ő akaratuk, és nem azért, mert nem csinálom meg, de tudod nehéz bármit is elhinnem - kezdek bővebb magyarázkodásba.

 - Mindenesetre elég aranyos történet, hogy valaki ötven évente egyszer megidézi a jégbe zárt pasi lelkét pontosan oda, ahol a lány lelke él a testben...

 - Igen, és próbálja összehozni őket, hogy előbb beteljesedhessen az a bizonyos prófécia. Ez is hülyeség. A test nem lehet hosszútávon távol az élő testtől, különben elenyészik. Az a baj, hogy ez a sztori több sebből is vérzik - torpanok meg, hogy Christine érezze a szavaim súlyát. Ő először észre sem veszi, majd megáll, és visszasétál hozzám.

 - Jó igazad van, és akkor? Megtagadod a sorsod? - kérdez, majd megfogja a vállam, de ekkor olyan gyengeség tör rám, amit eddig még sosem tapasztaltam. 

A talaj kicsúszik a lábam alól, én pedig mintha egy felhőben forognék, hogy majd elszédülök. Majd képek úsznak be a szemeim elé, egy férfit látok, magas, barna szemit az enyémbe fúrva közeledik felém. Én próbálok hátrálni, de nem rendelkezem a testem felett, és mikor már egyre közelebb kerül, mindenre számítok, csak arra nem, hogy megcsókol. Ajkai perzselték az enyémet, és én megadón simultam karjai közé. Lassan engedi el ajkaimat, én pedig érzem, ahogy testem szinte lángra lobban a közelében. 

 - Sajnálom. Soha többé nem kételkedem benned! - hallok meg egy lágy női hangot, és csak nehezen eszmélek fel, hogy az az én hangom.

 - Semmi baj, Rose... Talán még menthető a helyzet! - felel a férfi bizakodón, és a karjaiba zár. 

 - Segítek. Melletted állok - bontakozom ki a karjai közül, és elindulok, de pár lépés után visszafordulok, hogy a kezem nyújthassam felé. Még halkan hallom, hogy a férfi az "örökké szereltek" kifejezést suttogja, mintha ez lenne az utolsó alkalma, majd érzem, ahogy a valóság visszaránt.

 - Ivonee, Ive! Jól vagy? - hallom meg most Christine aggódó hangját, és felelnék, de először csak valami nyögésféle szakad fel a hangomból, mire ő megölel. 

 - Megfojtasz - nyöszörgök halkan, mire elenged.

 - Mi volt ez?

 - Azt hiszem valami látomásom volt... 

 - Látomásod? - rökönyödik meg barátnőm.

 - Igen.

 - De neked nem lehet látomásod, hacsak nem volt Fenti az egyik felmenőd - kapja a szája elé a kezét.

 - Nem tudom - ülök fel még mindig egy kicsit kábán.

 - És mit láttál? - faggat terelve a témát.

 - Egy férfit, aki megcsókolt. Én pedig, vagy a lány, akit láttam, kételkedtem benne. Valamilyen helyzetet akartunk megmenteni, az egész olyan zavaros. Azt mondta, hogy örökké szeret - túrok a hajamba, majd végre felállok, hogy elindulhassunk az egyetemre.

 - De ez nem játék... - aggodalmaskodik tovább Christine.

 - Tudom. Ezért akarok beszélni Bennel. Ő biztos tud segíteni! - bólintok, mintha magától értetődő lenne, hogy Ben mindig tud segíteni. Eddig mindig tudott, talán ki tudja bogozni ezt az egész látomásos dolgot előttem...

---------------

Sziasztok!

Ennyi lenne az első fejezet. Tudom, hogy kicsit ködös, de a prológ és az első fejezet két külön időben zajlott. Amit még el szeretnék mondani, hogy a történet jelenlegi szereplői kikerültek, de még nem teljes a lista, azt is a napokban fogom bővíteni, csak leírást szeretnék hozzájuk, szóval igyekszem. Tudom, hogy ez a rész zavaros volt, de direkt terveztem így, és szépen apránként fogom belevinni az információkat, és a napokban felkerül egy fajleírás is, ami még több információt adhat majd nektek. Remélem tetszik a fejezet, és ha igen, pipáljatok, vagy kommenteljetek, sőt egy-két feliratkozót is szívesen látok :)

Puszi, és jó olvasást, Tatia

Prológus

"Egyszer régen született egy prófécia. Egyszer régen mindenki eme prófécia szerint élt és igyekezték megvédeni a sajátjukat. Próbálták fenntartani a birodalmat, ami mára már feledésbe merült. Úgy tartják, egy háború vetett véget az uralmuknak, és a két lélek saját harca miatt veszett oda minden.

A prófécia akkor kimondta, hogy eljön az idő, mikor két Fő család életét sarjaik kötik össze, hogy így védhessék meg a kastélyt, mely az erejüket jelképezte. De a prófécia csődöt mondott, és a két ifjú nem bírt a rájuk rótt feladattal. Egyikük jobban vágyott a szabadságra, mint a kötelességre, s másikuk jobban szerette volna a a saját faját védelmezni, minthogy odafigyeljen a lelki társára. S hogy mi történt ez után? Leigázták őket, és Ők eltűntek, szinte teljesen. A férfi kétezer éves jégbörtönében pihen, és a lány arra van ítélve, hogy lelke újra és újra megszülessen, s mikor megsejtené a valódi sorsát, elragadja a halál. De vajon mi lesz, ha letelik a kétezer év? Ismét egymásra találhat a két lélek, hogy végre tanulva a múlt hibáiból beteljesítsék a próféciát? Azt a próféciát, mely így szól:

Eljön majd a pont, mikor két ember kezében lesz fajunk sorsa.

Eljön majd az idő, amikor nekik kell meghozni a helyes döntéseket.

S az ő kezükben lesz a mágiatudók sorsa, mert összefogva övék lesz az érdem hogy népünk teljes fényében ragyogjon, de elég egyetlen rossz döntés, és...

Fajunk a semmibe vész!"

A lány csendesen hallgatja a férfit. Hosszú fejér ruháját nem sajnálva ül fel egy kastély maradványainak párkányára hogy a hátát egy oszlopnak támasztva figyelhesse a víz felszínén megcsillanó Hold fényét. Lábait felhúzza, és köré kulcsolja kezeit, de még mindig nem néz vissza az őt tanító férfira.

 - Ugyan már Ben bácsi. Ez az egész egy mese - mosolyodik el, de csak szavai végén pillant a férfira. Lábait hirtelen érinti a földre ismét, hogy közelebb léphessen az olajlámpás mellett ülő férfira.

 - Légy egy kicsit nyitott, Ivonne! - pöröl vele az őszülő halántékú, zord arcvonású férfi aki a nagybátyja a lánynak.

 - Nyitott vagyok, hiszen varázserőm van. De ez csak egy mese. Honna veszed, hogy valaha tényleg mi uraltuk a földet? - ül le a férfival szemben a lány.

 - Feladatod van Ivonne. Sose felejtsd el! Örülj neki, hogy köztük lehetsz a feladatod miatt, de sose becsméreld a saját néped! - vált át egy élesebb hangra a férfi, és tekintetéből is eltűnik a mosoly.

 - Ismerem a feladatom. Olvadjak be, és keressem fel a frakciót, hogy bevegyenek. Tudom, nem kell elmondanod. Megtanultam a leckét... Mindet! - válaszol duzzogva a lány, aki most ismét apró gyermeknek érzi magát, holott régen betöltötte a huszonhármat.

 - Ne haragudj, de a nyomás egyre nehezebb lesz. Tudod, hogy fogy az erőnk... Holnap ilyenkor pedig a gyűlésen kell lennünk! - zárja le a beszélgetést Ben, majd feláll, és elteszi a könyvét a táskájába. A kastély romjai közt fellelnek egy szélcsendes helyet, ahová felállították a sátrukat. Egy kis kiruccanást tartottak, néha jól esik elszakadni a külvilág nyomásától. Ben és Ivonne kapcsolata igen szoros volt már a lányy csecsemő korától, de csak ő ismeri a valódi okát. A lány pedig apjaként szerette a férfit, holott volt apja. Az édesanyja isélt még, de ő többnyire varázslatokra tanította őt, igékre és bűbájokra, stratégiát az apjától tanult. Hinni akart a mesékben, és gyermekként még talán el is hitte, hogy az a két szerelmes tényleg létezett, viszont amióta az apja kijelölte számára a férjét, már tudta, hogy sosem szerelemből házasodtak, hanem azért, hogy fenn maradhasson az a kevés mágiahasználó, akik még a földön járnak. Meg kellett tanulnia, hogy a világ nem is olyan veszélytelen. Az emberek frakciókat alapítottak, ahol a mágiahasználók felkutatása és elpusztítása a cél, mert nem ismerik őket. Félnek az ismeretlentől. Ivonne számára a beépülés lesz a legnehezebb, amikor meg kell szakítania az eddigi szoros életvitelét, és eljátszani, hogy utálja a saját faját. Mindig tudott színészkedni, mert meg kellett tanulnia, de sokszor érezte, hogy fárasztó az, amit csinál. Habár sosem kérdőjelezte meg a szülei parancsát, ugyanis a koven ezért van még egyben. Követni az utasításokat, hogy egy napon kinőhessenek az elnyomott nép szerepéből...

--------------

Sziasztok!

Ez lenne a prológus, tudom, hogy rövid, és semmit sem mond el, de ez egy bevezetés, ami megadja az egész történet alapját. A design még alakulófélben van, szóval nem ez a végleges. Remélem tetszik majd ez a kis részlet, és kérlek, hagyjatok magatok után nyomot egy pipa, vagy egy komment erejéig! Ha várjátok a folytatást, akár fel is iratkozhattok, igyekszem pár napon belül feltenni az első részt :) Még annyit szerettem volna mondani, hogy eredetileg E/1-ben szeretném írni, szerintetek helyesen döntök?

XoXo, Tatia